Itt a tavasz minden este, szesz kerül a szervezetbe! Hangzik
a klasszikussá vált mondat. Kitől is? Ja, igen, a középiskolás angoltanáromtól!
Szóval ezért kellett érettségi után még megtanulnom angolul, és ezért van az,
hogy néha a skótok beszélnek hozzám, nekem meg olyan érzésem van, mintha még
csak nem is erről a bolygóról érkeztek volna. De persze nem erről akarok
mesélni ezúttal, de még csak nem is a tavaszról, ahogy az első sorból várható
lenne, hanem csak úgy kiöntöm gondosan összegyűjtött értelmes és értelmetlen
gondolataim kosarát, hogy az olvasó kedvére szemezgethessen ebből a szellemi
pattogatott kukoricából!
Kezdjük a fókákkal! Na, ez alapból nem fog összejönni, mert
minden erőfeszítésem ellenére ők nem akarják a találkozást egyelőre. De csak
idő kérdése, nem adom fel. Kezd a dolog kicsit a Finn északifény vadászatunkra
hasonlítani, na de hogy jön ez most ide Skóciába? Ami viszont itt van: az
Egyesült Királyság leghíresebb nyilvános vécéje, nem, nem poén, egy több száz
éves viktoriánus korabeli budiról beszélünk, ami frankón helyi
turistalátványosság. Szinte látom is magam előtt a sonkát és tojást majszoló
angol családot, amint teázgatva tanakodnak, hogy: -Anyus! Hova menjünk
hétvégén? Stonehenge jó lesz? –Nem igazán érdekel ez a 2500 éves műalkotás
apus! Inkább megnézném ezt a nyilvános retyót Rothesayben, állítólag a belépőt
wcpapíron kapod!... Na, ugye, nem túl életszerű.
 |
| Viktoriánus korabeli (19. század) máig működő nyilvános wc |
Lehet ez az oka, hogy így szezon elején elég kevés lesz a
vendég, kevés lesz a meló, kevés lesz a gempa, de sok lesz a szabadidő, ami jó,
ha jó idő lesz, de jó eséllyel a jó idő nem itt lesz. Szutykol az eső már napok
óta. Mondanám, hogy zajlik az élet, de annyira nem. Hiányzik egy jó party.
Olyan ez itt kicsit, mint egy elvonó. Mondjuk 10 Szegeden töltött év,
hozzávetőlegesen 456 átbulizott éjszaka, valamint körülbelül 259234178 pultnál,
tánctéren, koliban, Tiszaparton elfogyasztott ital után, (személyes kedvencem a
szórakozóhelyek pultja, ha valakit érdekel!) senki ne csodálkozzon, hogy kicsit
vontatottnak érzem ezt a munkáséletet. Persze változnak az idők, változnak az
igények, más kell mostmár, nem a másnapos reggelek, csak döcögős az átállás.
Mi is kell igazából? Egy fontos dolog, ami mindent visz, a
szabadság. Ahogy az öreg Petőfi is megmondta: „Szabadság, szerelem, e kettő
kell nekem!” Ez egy végtelen spirál, az ember minél többet utazik, annál jobban
kinyílik a világ számára, és egyre többet szeretne. Most viszont meg is
tehetem. Addig vagyok itt, amíg jól érzem magam. Ameddig akarok. Ha mást
szeretnék, ha egyik reggel új ötlettel kelek fel, új tervekkel új uticéllal,
akkor pakolok és megyek.
Meg itt van ez a tengerparton futás. Hatalmas klisé, de
vállalom! Zene be a fülbe, ha választhatok, akkor ugye valami finom kis Rock’n
roll, cipőt fel, és futás, kifelé a városból, balra a hullámok, jobbra zöld fű.
Na, ez tényleg kikapcsol minden mást. Esetleg az jut néha eszembe, hogy
kiröhögjem azokat a szerencsétleneket, akik a négy fal között egy futógépen
tapossák a kilométereket.
Egy szó: Egyszerű dolgok. Rendben, legyen akkor kettő. Az
élet legnagyobb örömeit a legapróbb dolgok okozzák. Nem fogok itt
filozofálgatni, senki ne ijedjen meg. Arra gondolok, hogy mikor ma este a kis
koktélrákokkal, és egyéb ételkülönlegességekkel megrakott tányéromról
vacsorázgattam, eszembe jutott, hogy milyen szívesen bedobnék most a srácokkal
egy fél méter Csabai csípős kolbászt. Vagy mikor reggel a koleszban arra
ébredsz, hogy a szobatársad feldobta a kávét a 900 forintos kotyogós kávéfőzőn.
Akár mondhatnám azt is, mikor egy jól sikerült buli után reggel a kisasszony a
világ legegyszerűbb kajáját, egy tojásrántottát dob össze a hűtőben talált
mindenféle alapanyagokból. Itt a tojásrántotta?? Folyékony, dobozos tojásból
készül, és mintha hungarocell omlana szét a számban. Szóval a legegyszerűbb
dolgokat a körülmények teszik hatalmassá.
Ekkora bölcsességgel
akár le is lehetne zárni ezt a bejegyzést, de eszembe jutott még valami, többek
között az, hogy úgy döntöttem veszek egy sátrat, és körbejárom a szigetet pár
nap alatt sátorral, ha majd melegszik az idő, de amíg azon gondolkodok, hogy az
itteni törvények szerint legális-e a szabadban sátorozni, addig inkább mesélek
egy helyi szokásról, ami nagyon tetszik.
Feltűnt már az első
napokban, hogy a szigeten mindenhol egy padba botlik az ember. A padokon kicsi
táblák vannak fémbe vésett felirattal. Nevekkel. A padok szélén sokszor
virágcsokor, vagy egy szál tulipán. Sejtettem, hogy mi lehet a lényeg, de
mostmár tudom. Ha meghal valaki, a szerettei egy padot állítanak az emlékére.
Egy zöld parkban, a tengerparton, az erdei ösvényen. Mennyire igazuk van... Ha
hiányzik valaki, akit elveszítettél, viszel egy szál virágot a padra, vagy csak
az emlékeidet, leülsz, teljesen egyedül, távol mindentől, hallgatod a levelek
zizegését a fákon, a tengerzúgást, és talán úgy érezheted, ül valaki melletted
azon az üres helyen.
