2013. június 8., szombat

A tengerparti fókáktól a sziget tetejéig



Zajlik az élet Skóciában. Tegnap is például Erzsike néni, akit sokan csak az angol királynőként ismernek, 107 éves lett. Vagy nem is tudom, felőlem akár a szomszédja kismacskájának a megellését is ünnepelhették, de valószínűbb, hogy épp hatvan éve koronázták meg, mert ez volt az ajándék bögrékre írva, amit minden vendég kapott az ötfogásos ünnepi vacsorához. Igazából nem is nagyon érdekel minek örültek ennyire, viszont június negyedike volt, a trianoni tragédia 93. évfordulója, így én ellenszegültem a közakaratnak, és semmilyen körülmények közt nem voltam hajlandó ünnepi hangulatban pakolászni a tányérokat. De az élet zajlik.

Adós vagyok egy fókavadász történettel, amit régebben ígértem. Gondolkoztam rajta, hogy a bejegyzésnek a „Fókaland” címet adom, de valljuk be, ez egy Besenyő Pista bácsit megszégyenítő szóvicc kezdemény lett volna. Azért így is leírtam, amint láthatjátok... 

A történet ott kezdődött, hogy a sziget környéki vizekben élnek fókák. Sokak szerint cápák is, „mer ugye azok meg a fókákra gyünnek!” Ez majdnem ilyen morzsa meg a hangyák típusú hasonlat, én ezt azért kissé túlzásnak tartom. Az viszont tuti, hogy a komp mellett sokan láttak már delfineket a környéken. Na de kanyarodjunk vissza a fókákhoz. Jó előre feltérképeztem, hogy merre lehet összefutni ezekkel a cuki kis dagadt állatkákkal. Gordon, a főnököm vadász is, ő adott jó tippeket, sőt, volt olyan jó fej, hogy egyik délután kimentünk terepjáróval, távcsővel, és tartott egy kis eligazítást fókaügyben. Aznap nem jártunk sikerrel. Időm volt, tehát úgy terveztem minden nap kimegyek, a hoteltől kb. 4 kilométerre lévő partszakaszra, egyszer úgyis szerencsém lesz. Nem is kellett sokáig várnom.

Következő délután Ritával az egyik magyar csajjal indultunk el. Végigjártunk egy elég nagy partszakaszt, mire azt vettem észre, hogy az egyik kő a vízben megmozdul. Legyezőszerű farka is van, meg feje is, ez nyilván fóka lesz, ennek fele se tréfa! Éppen apály volt, amikor ugye a tengervíz visszahúzódik néhány métert. Ahogy a nagy fekete kövek előbukkantak a víz alól, ezek a drága kis dagadékok már feküdtek is ki rájuk, hogy a napon sütkérezzenek. Ti aztán tudtok élni! Gondoltam magamban, és eljátszottam a gondolattal, hogy egy kövön napozzak délutánonként. Persze ebben a gondolatban sör is volt, meg fűszoknyás lányok legyezőkkel, de nem is ez a lényeg. Állítólag 30 méterre lehet megközelíteni őket anélkül, hogy elúsznának. Ezt a kijelentést természetesen kihívásnak vettem. Nehogy már egy Hollóstamás ne tudjunk közelebb menni! 

Kiszemeltem a legnagyobbat, és elindultam lassan a kisebb- nagyobb köveken lépkedve felé. A tekintetét le sem vette rólam. Néha csapott egyet a farkával, és nyújtózkodott a kövön. Ahogy viszont az első lépést megtettem a sekély vízben, azonnal tovább állt. Valószínű azt gondolta, hogy amíg a víz közöttünk van, nem jelent veszélyt a srác, de ha ez itt bejön a vízbe is, inkább lelépek. Így a fényképek is nagyon távoliak voltak. Másik célpontot választottam. Ezúttal sokkal óvatosabban, szinte centiről centire haladva, a nagyobb kövek takarását kihasználva közeledtem. Persze tudta, hogy megyek, folyamatosan engem nézett, de egy idő után azt vettem észre, hogy kb. 15 méterre vagyok tőle, egy nagy kő mögött, és azt nézem, ahogy az idő közben megjelent cimborái úszkálnak körülötte, fürdőznek a vízben, kimásznak a kövekre, fejest ugranak vissza a tengerbe. Nem volt mindennapi látvány, vagy egy óráig néztem őket. Ezt az élményt persze egy állatkerti bámészkodással egy lapon említeni sem lehet. Végül 9 márványszínű majdnem gömbölyűre hízott fókát számoltam. A vadászat tehát sikeres volt, persze csak fénykép szinten.


A kő mögé is hiába bújtam, figyel!

Napoznak, úszkálnak

A tengerpart után a sziget belseje kezdett érdekelni. A hegyek. Van az embernek egy olyan természetes tulajdonsága, hogy szeretne mindenkinél magasabbra jutni. Ezen agyaltam én is, a sziget legmagasabb pontja érdekelt. Windy Hill a becsületes neve, és a méreteit tekintve, a hegy kategóriába kis jóindulattal besorolható. Volt egy szabadnapom, bakancsot húztam, és gyalog indultam el. Tudni kell, hogy itt a sziget minden egyes négyzetmétere körbe van kerítve, és legelőként használja valaki, ergo magánterület. Így a sziget szélén futó kövesútról először egy méteres kőkerítést kellett átugranom. A térképem szerencsére elég részletes, és könnyen megtaláltam az erdőszéleket és patakokat, amik alapján betájoltam, merre is kell menni. Azt hiszem körülbelül másfél óráig tartottam felfelé. 

Feljebb teljesen kietlen köves füves rész volt, ahol úgy éreztem már a birkáknak sincs kedve legelészni. Ja, igen, a birkák. Nem igazán félelmetes állatok, nem is nagyon találkoztam velük, természetesen nem tartottam tőlük. Viszont egyszer csak egy völgyes részre érve elnézek oldalra, és azt látom, hogy egy jól megtermett kos legelészik nem messze, brutális nagy csigás szarvakkal. Szétnézek, pusztaság, sehol semmi, csak a futás marad, számolok, kosnak négy lába, nekem kettő, az pont a fele, mint neki, szarban vagyok. Meglátott. Megálltam. Megállt. A szája a rágásban. Néz. Nézem. Még mindig néz. Még mindig csak néz. És szerencsére ez így is maradt. Úgyhogy szépen tovább somfordáltam. Biztos gondolta, hogy hova megy ez a hülye, ott fent aztán semmi sincs. És valóban, egy-egy birkacsontváz jelezte, hogy ide aztán senki emberfia nem jár, de még lehet madár se. Jelentéktelen kis csúcs volt, száraz fűvel, és egy kővel a tetején. Még a kilátás sem volt valami szép. De! Abban az egyben biztos voltam, hogy a szigeten akkor mindenkinél magasabban állhattam.


A sziget tetején- Windy Hill

Egy kisebb csúcs a város felett- Barone Hill

A tengerpart nem is tengerpart világítótorony nélkül. Csak hogy így visszatérjek a partra. Hatan kerekedtünk fel múlt héten, hogy a sziget alsó sarkában lévő világítótoronyhoz eljussunk. A buszról leszállva egy jó kis túraútvonal vezetett a toronyhoz. Maga az építmény egy rozsdás fémszerkezet volt, ami viszont kétség kívül jól mutat a partról. A lényege viszont az egésznek az oda vezető út. Lőttem is pár képet, hogy megosszam veletek, szerintem tiszta Új-Zéland. Mondjuk jó skót szokás szerint, olyan szél fújt, hogy komolyan elgondolkoztam rajta, hogy az egyik kiscsaj zsebeit meg kell pakolni kövekkel, mert félő volt, hogy egyszer csak elszállna, mint egy falevél. A látvány viszont, ahogy egy dombtetőről a zöld fűben heverészve néztük a nagy sziklákra épített apró világítótornyot, a napfénytől csillogó vizet, kárpótolt az időjárásért.

Út a toronyhoz

Zöldeskék

Világítótorony

Annyit beszélek itt a vízről, hogy már természetesnek tűnik. Otthon meg jön az árvíz, belvíz, minden, ami kell, vagyishogy minden, ami egyáltalán nem kell. Elég fura is, hogy amíg ott hetek óta esik az eső, itt hetek óta süt a nap. Nyilván valami elromlott. Itt pedig elférne a víz. jöhetne akármilyen esőzés, a hotel mögött folydogáló 17 centiméter széles patakocska semmilyen körülmények között nem veszélyeztetné az életemet, úgy érzem. Skót átlaghoz képest kiváló az idő, viszont nemsokára hazalátogatok egy kis rendes nyárért. Már ha lesz az idén olyan otthon.