2013. október 21., hétfő

Skótok-e a Skótok?



Több, mint fél év. Pontosan 7 hónapja élek Skóciában, azt hiszem ennyi idő után jogom van hozzá, hogy a helyiekről, azaz a Skótokról írjak. Lássuk csak: mit is gondoltam róluk, mielőtt ide jöttem?  Kezdjük a Skót viccekkel. Senki sem tudja mi az alapja a dolognak, de a skótokat zsugorinak tartják, spórolósnak. Természetesen az Angolokat hibáztatják, amiért ezt elterjesztették a világban. A jó öreg Angol- Skót ellentét azért csak megvan. Gondolom senkinek sem kell bemutatnom Mel Gibsont, aki William Wallaceként, egy Skót szabadságharcostként kék-fehér arccal harcolt a csúnya, gonosz Angolok ellen a Rettenthetetlen című filmben. Na ezaz. Talán ebből fakad az egész. Az itteni mezőgazdaság sosem virágzott igazán a sziklás köves területeken, az itt élőknek mindig meg kellett becsülniük, amijük volt, erre jöttek az Angolok és még azt a keveset is elvették. Nem csoda, hogy tradícióvá vált a spórolás. 



Hogy is néz ki ez az egész manapság? Nyugat európai színvonal, nyugat európai fizetések, gyakorlatilag senkinek nem kell nélkülöznie. Volt azért egy-két dolog ami nekem egész furán jött le. Bemész a boltba, fizetsz, 99 penny a vége az összegnek, pakolsz, indulnál, erre az eladó akár az utcára is kiszalad utánad azzal az egy penny visszajáróval.  A Skótok tehát még véletlen sem hagynák ott azt a pennyt. Vagy éppen egy pultos barátom mesélte, hogy mikor szedi össze az üres poharakat, meg kell várnia, hogy a bácsi elégedetten beleöntse a korsó aljáról az utolsó csepp söröcskéjét is a következő, teli poharába. A kedvencem mégis az öreg farmer a város szélén, akinek 2 tévéje van, az egyiken csak a kép működik, a másikon csak hang van, de véletlen sem venne másikat, mivel tökéletesen tudja használni a kettőt egyszerre... Persze ki tudja. Talán csak éppen kiragadtam néhány példát, és valójában a Skótok nem is ilyenek. Én azért azt mondom nem teljesen alaptalan a feltételezés.

Egy nép hangulatát szerintem teljesen le lehet szűrni abból, hogy viselkednek az emberek az utcán, mikor elmész mellettük. Ebben itt hiba nincs. Még mindig képes vagyok meglepődni azon, mikor sétálok az utcán és a vadidegen öreg néni köszön és mosolyog. Vagy éppen egy koma papucsban rövidnadrágban sétáltatja a kutyáját az esőben, és mikor melléd ér még azt is megkérdezi, hogy vagy. Ez nekem egészen irreális, de teljesen közvetlen, tetszik, barátságos. Pár napja történt, hogy sétálok az utcán, erre mint Batman, a semmiből elém ugrik egy hálóinges mammer, és meg sem várva hogy magamhoz térjek a meglepetésből, már zúdítja is rám a kérdést, hogy mi van a gyógyszeres dobozaira írva, mert a Paracetamolt keresi. Mondom: don't pánik mama! Ez itt a paracetamol. Megnyugodott és megköszönte a segítséget, ő megbízott egy idegenben az utcán. Ezek az apróságok mindenképpen plusz pontok a Skótok javára.

Most pedig egy igencsak kényes kérdéshez érkeztünk, a skót nők! Mivel ezt a blogot nyilván nem nagyon olvassák, ezért bátran leírhatom az igazságot, ettől esetleg csak a magyar lányok/nők melle dagad jobban a büszkeségtől. Az angol lányok legendásan csúnyák, azért reméltem a Skótok hátha jobbak, de sajna nem... A legtöbbet könnyebb lenne átugrani, mint megkerülni, és hát szépnek sem igazán mondhatók. Az öltözködési stílusuk pedig azt hiszem olyan magasságokban van, amit én még képtelen vagyok értékelni elmaradott divatérzékemmel... Kivételek persze vannak, de szó sincs arról a vizuális élményről amit egy nyári délután a szegedi Kárász utca tud nyújtani tömve szebbnél szebb magyar lányokkal. Szóval csak a skót faszikat sajnálom, meg persze jelenleg magamat is, egy kicsit...

Ha már a skót srácoknál tartunk, kétféle ember létezik itt Skóciában, aki Celtic-es és aki Rangers-ös. Hatalmas jelentősége van itt a focinak, ez a két meghatározó csapatuk, és legendás ellentét feszül a csapatok és szurkolók közt. Úgy képzeljétek el, hogy megvan, hogy melyik kocsma hova húz, és amelyik bár ki akar maradni a dologból, arra ki is van írva a No futball colours felirat, tehát a csapatok színeiben nem is igazán lehet belépni. Ezért tehát legyél nagyon óvatos, mikor egy Skót megkérdezi tőled, melyik csapatnak szurkolsz, inkább kerüld ki a választ... Ja, és semmiképpen se kérdezd meg hogy a Rangers felirat a pólójukon az ugye a New York Rangers jéghoki csapatát jelenti-e, mert azt hiszem egyes helyeken ezért a feltételezésért halálbüntetés jár!




Kilt, Haggis, Skótduda. Csak néhány a nagy Skót tradíciók közül. Itt még erősen élnek a hagyományok, és büszkék is rá az emberek. Ez tetszik. Nemzeti ételük a Haggis, amit a külföldiek vonakodva piszkálnak. Én mint igazi magyar parasztgyerek, semmi gyomorforgatót nem látok benne, csak a hurkához tudnám hasonlítani, ez is belsőségekből készül, ízre is egészen hasonló.  A skótduda hangját szerintem mindenki fel tudja idézni, nem kell külön bemutatnom. Ezt persze csak Kiltben fújni az igazi, magyarul talán skótszoknyának hívhatnánk. Néhány magyar csajszi élénken érdeklődött a legenda után, miszerint a Kilt alá a férfiak nem húznak semmit. Ez a legenda igaznak bizonyult. Viszont ami engem sokkal jobban érdekelt, hogy mi a helyzet a női skótszoknyával. Meg is kérdeztem az első adandó alkalommal, de sajna azt a választ kaptam, hogy a lányok olyan színű bugyit húznak alá, amilyen a szoknya színe. Azt hiszem, hogy kell egy Kilt. Legalább egy fénykép erejéig... talán a következő bejegyzést egy ilyen képpel fogom kezdeni!


Lényeg a lényeg,  a skót összességében egy szimpatikus nemzet. Jókedvűek, közvetlenek, büszkék a hagyományaikra, még ha néha kicsit fogukhoz is verik a garast, hát ennyi kell...

Most pedig ha már ennyit beszéltem másokról, egy pár sort írok arról is, hogy mi a helyzet velem. Itt az ősz, rövidebbek a napok, folyamatosan esik, kicsit kezd depis lenni itt a hangulat. Viszont az eső sem mindig vészes, van hogy érthetetlen perverz módon még élvezem is, ahogy egy jó edzés után hazafelé sétálva elkap egy kellemes kis hűvös  zápor. Az is hiányzott, mármint az edzés, sokan azt hiszik a konditerem csak felesleges póz, nagy tévhit, mozogsz, egészséges maradsz, levezeted a feszültséget, kapsz egy kis plusz önbizalmat, mind sokat számít, tökéletes ha túl sok a szabadidőd. Amúgy kicsit lelassult mostanában itt az eddig sem túlpörgetett élet. Nagy újdonságokat már nem tartogat a sziget, a meló megy, mint mindig, kezdek beleesni a megszokás egyhangú állapotába. Valami azért mégis van. Valaki. Egy gyönyörű szőke lány, aki képes kirángatni ebből a ködös, hideg,  kajaszagú szürkeségből.

2013. augusztus 2., péntek

London feeling - ahogy én láttam



A repülőjegy már több mint egy hónapja le volt foglalva. Egy hete már a beszállókártya is ki lett nyomtatva, hatszor…! Hála egy túlbuzgó könyvtáros néninek. Végre két hét otthon, egy kis nyár a Skót tavaszban. A család Ferihegyen, a gőzölgő gulyásleves otthon várt rám. Leszállt a gépem, és itt mintha egy villámgyors körhintára ültem volna fel, fokozatosan elmosódott a világ, és elkezdődött a pörgés. A húzódó vonalak között feltűnik néhány kép: - egy koccintás a barátokkal egy rég nem látott Szegedi kiskocsmában, aztán - egy jó fröccs párától gyöngyöző pohárban a grillsütő mellett családi körben, - egy tóparti koncert fényei Fehértóról,-beúszik egy hangfoszlány, a cimborákkal Vadkerten énekelt magyar nóta a szomszédok örömére, -néhány kitűnő  illat, a mama konyhájából, -felvillan a kavalkádban rengeteg arc, barátok, rokonok, -végül egy Siófoki buli égő bárpultja, és az őrült éljenző tömeg, -a partról a bikinis magyar lányoknak már csak az alakja, arca már egyiknek sincs, -és mint egy zuhanás végén, egyenesen beleestem a visszafelé induló Londoni gépem ülésébe. Mintha csak néhány perc telt volna el.

Itt kezdődik a London sztori. Szombat reggel érkeztem, vasárnap reggel repülök tovább Skóciába. Azaz van egy egész napom erre a tízmilliós világvárosra. Nem túl sok, viszont inkább kevés. Ezért úgy terveztem, kihagyom a múzeumok, katedrálisok, és paloták látogatását a programból, és megpróbálom csak élvezni a várost, és megtapasztalni a London feelinget, azaz a Londoni életérzést.

Ledobott a repcsi Stansted-en, ami a belvárostól több mint 40 km. Mondom is a srácnak, a reptérbusz irodájában, hogy adja a legolcsóbb jegyet a központba és én már itt sem vagyok. Adta is, nem vitás, a központba, de mint utóbb kiderült az csak London egy részének központja volt. Leszállok a buszról, Stratford-ban voltam. Gyanús volt, hogy az utcán semmi híre nem volt a képeken oly sokat látott Londoni építményeknek, de még csak nagyobb tömegnek sem, sőt, egész gettós hangulata volt a helynek. Mikor mellettem elkezdte négy-öt fekete srác nyomni ott a fekapacsit, és körülöttem a fehér ember ritka volt, mint a fehér holló, megbizonyosodtam, hogy ez nem a londoni centrum. Útbaigazítást kértem egy sráctól (1 pont a segítőkész londoniaknak), és felszálltam egy klasszikus emeletes piros buszra, amivel még 50 percet utaztam a belvárosig. Azt sajnáltam csak, hogy nem tudtam rá felugrani menet közben, mint ahogy a jó öreg esős angol filmekben szokás.


Emeletes buszok az emeletes buszból


Egy kis magaslati levegő után az Oxfrord Circus-on szálltam le, végre itt már úgy nézett ki a terep, ahogy az ember Londontól elvárja. Szokásom összehasonlítani a helyi járatok árait az Európai fővárosokban, eddig egyértelműen London vezet, kb. 900 forinttal, ami a Budapestinek csaknem háromszorosa. Végül nyakamba vettem a várost méretes hátizsákommal, valamint egy felületes térképpel, rajta néhány bekarikázott ponttal.


Meg is álltam egy rögtönzött ebédre a Hannover parkban, kicsi, hangulatos, mediterrán jellegű parkocska hatalmas épületekkel körülvéve. Itt lepődtem meg először, tele volt a park ücsörgő emberekkel, a padok mégis üresek voltak. Csatlakoztam a néphez én is, egy fának dőlve a füvön heverészve nyomtam befelé a jó kis magyar kolbászos szendvicseket.

Cowboy bronzból
Vagy mégsem bronz?

Tovább sétálva a Piccadilly Circus ismerős neve tűnt fel, ez afféle híres találkozópontja a helyieknek. Itt már csaknem a város szívében jártam. Hatalmas tömeg mindenhol. Először azt gondoltam, milyen pezsgő élet van itt, de később inkább túlzsúfoltnak hatott. Igaz, a turistaszezon kellős közepén, nyári napsütésben jártam arra, ami ugye köztudott, hogy Angliának kevés jut. Sétáltam a Temze felé, és a főútról a kicsi utcácskák teljesen behúztak. Egészen egyedi hangulatuk van. Szűk, kis macskaköves utak, régi stílusú építményekkel, sokszor már azt sem tudtam hol vagyok, csak mentem, mint egy eltévedt kisgyerek.



Utca részlet
Merre is az arra?



Valahogyan mégis sikerült a híres Trafalgar Square-en kilyukadnom. Egy hatalmas tér, szökőkúttal, szobrokkal, kőoroszlánokkal, és! és egy rohadtnagy kék kakassal!  Ez ide hogy jött, azt máig sem tudom, de egész abszurd volt, ahogy a tér fölé magasodó kő alapon egy hétméteres rikító kék kakas nézelődött. Kikerekedett szemekkel mentem tovább, a téren egy hadseregnyi ember, aztán egyszer csak belebotlottam néhány fiatalba, akik a betonra rajzoltak zászlókat, csaknem az összes ország zászlaját felfestették, és a turisták a sajátjukra aprópénzeket dobáltak. Egész egyedi módja ez a nemzetiségek feltérképezésének. Láthatólag Mexikó vezetett, de Korea is egész előkelő helyen állt. A magyar turisták nem vitték túlzásba, ennek ellenére városszerte belebotlottam magyar mondatokba.



A bazinagy kék kakas


Melyik ország vezet?



Elköteleztem magam, hogy az agyonfényképezett, mozdulatlanságot fogadott, Angol királyi testőrség orrát nem piszkálom meg egyetlen tollpihével sem, sőt, a közelükbe se megyek. Találtam sokkal jobbat. A lovas testőrség, a Buckingham palotához vezető út kezdetén.  Nem értem mért nem őket sztárolják, sokkal látványosabbak, ők sem mozoghatnak, esetleg a lovuk nyalt fülön egy-két kamerának pózoló turistát. Az őrségváltás különösen érdekes volt, a vezényszavakra robotként lóról leugró és felszálló katonákkal.

Lovas testőrség

 A palota felé is egy parkon keresztül vezetett az út. Hatalmas park, mindenhol emberek a fűben, tiszta strand hangulat. Elértem végre a híres Buckingham palotát. Gyönyörű épület, hatalmas kovácsoltvas kapukkal, és ezzel minden pozitívumot elmondtam róla. Bemenni nem lehetett, az emberek a rácsokon néztek befelé és álltak. Úgy éreztem magam, mint valami állatkerti ketrecben ahonnan nézelődnek kifelé az állatok, azzal a különbséggel, hogy ezek befelé nézelődtek, hátha történik valami. 5 perc palotanézés után, na, mondom akkor további jó mulatást emberek, én bizony iszok egy sört inkább valahol. Ittam is. A híres Hard Rock Caffe-ban… szerettem volna, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem az én magyar, de még csak nem is a skót pénztárcámnak lett kitalálva, így egy jó kis belvárosi kocsmát választottam e nemes célra.




Csórikám galambnak képzeli magát
Parkpiknik





Buckingham palota
A kedves kis pultos lány mosolyától meghatottan léptem ki ismét az utcára, és belőttem gyenge kis térképemen a folyópart, a Temze irányát. Minden valamirevaló fővárost egy nagyobb folyó szel ketté, legyen az Pest vagy Prága, hacsak nem a tengerpart közelébe épült, mint a Svédeknél, Finneknél vagy akár az Észteknél. A lényeg, hogy kell a nagy víz, megadja az alaphangulatot.  Határozottan így volt ez itt is. A parton sétálva a Big Ben volt, amit először megláttam. Csináltunk is gyorsan egy közös képet, bizonyítékként, hogy itt is jártam. Ugye az óratorony (Big Ben) a parlament épületéhez kapcsolódik, közvetlenül a parton. Elindultam a másik oldalra a Westminster hídon, ahonnan tökéletes rálátás nyílt az egész Angol Parlamentre. Nem hasonlítgatom össze a magyarral, de maradjunk annyiban, hogy nagyon jól mutatott ez a hatalmas, díszes kőépület rengeteg kicsi, sárga tornyával. Azt hiszem sok mesebeli kastélyhoz innen loptak ötleteket.

Partifotó a Big Bennel

Angol parlament
A Temze déli partja pedig ismét egy más világ volt. A London Eye-ról nem ejtenék túl sok szót, szintén egyike a méltatlanul túlsztárolt Londonkellékeknek. Egy túlméretezett óriáskerék a parton, ami persze szükséges egy olyan városban ahol nincs hegy, ahonnan be lehetne látni a horizontot. A kilátás biztos szép róla, de semmi több. Az egész partszakaszt övező fesztiválhangulat viszont hatalmas. Mindenhol kis bódék, kávézók, és a legérdekesebb: önjelölt Showman-ek mindenütt, akik a közönség kalapba dobált pénzéért szórakoztatták a népet. Volt a jó öreg szobornak kinéző majd megmozduló művészektől kezdve a mutatványos táncosokon át a stand up comedys srácokig mindenki. Persze fontos, hogy mindenhol bevonták a bámészkodó tömeget is, akik a produkció részesévé váltak. Hosszú kilométereken át sétálhat az ember a parton, és folyamatosan történik mellette valami. Tökéletes esti program bármikor.

A London Eye és a Temze

 Kezdett is rám esteledni. Egy sétálóhídon mentem vissza az északi partra, a közepén megálltam, fogadtam az alattam elhaladó sétahajókról felém küldött integetéseket, mint egy igazi herceg! Közben pedig hallgattam egy utcai zenészt egy számomra tökéletesen ismeretlen hangszerrel játszani, valami nagy fém tányért veregetett két ütővel, de tiszta latinos kubai zene lett az eredmény.

A következő dolog volt az, amire egy az egyben ráhúzhatom a London feeling jelzőt, nekem ezt jelentette a város. Egy kis parkban a Temze mellett ledobtam a táskám, leheveredtem a zöld fűbe, körülöttem borozgató baráti társaságok, egymásra boruló párok, és a munkából hazafelé megpihenő melósok, természetesen mindenki a fűben. Egy öreg néger fazon ült csak az egyik padon, fülhallgató a fülében, és Luis Armstrongot megszégyenítő mély hanggal énekelte a Hard day’s night című számot a Beatlestől. Utána még persze sok mást is, mindenki tapsolt neki, pedig nem volt előtte kalap sem, az ő aprópénze a taps volt, és az emberek jókedve, látszott rajta hogy élvezi, amit csinál, és nem vár érte semmi mást. Egyszer abbamaradt az ének, látom, előveszi a walkmant, amiből a zene szólt, megfordította a kazettát, még egyszer mondom a kazettát! és énekelt tovább… Rágyújtottam egy szivarra, kényelembe helyeztem magam a füvön, és élveztem a hamisítatlan Londoni estét!

London feeling

 Ha már Anglia, akkor az eső sem maradhatott el, de szerencsére átvészeltem ezt az egy órát egy jófajta sör mellett, az egyik bárban, majd visszabuszoztam a reptérre. Éjfél körül érhettem oda, a gépem reggel 8-kor indult. Volt néhány órám aludni is. A reptéri padok és kanapék természetesen foglaltak voltak, így azt a luxust nem engedhettem meg magamnak, hogy padon aludjak… Húztam egy váratlant, és a nagy üvegfalak mellett néhány pulcsival komfortosítottam a parkettát, majd az egész napos sétának és az egy- két sörnek hála, jobbat aludtam, mint egy puha ágyban.

Ennyi volt tehát a Londoni villámlátogatás. A város zsúfoltsága ellenére sikerült elkapni a hely fonalát úgy érzem, ha a sok nemzetiségit nem említjük, egy igazán hangulatos, igényes és egyben laza város ez a London, néha enyhe túlzásokkal, de Európa legnagyobb városánál ez belefér!

2013. június 8., szombat

A tengerparti fókáktól a sziget tetejéig



Zajlik az élet Skóciában. Tegnap is például Erzsike néni, akit sokan csak az angol királynőként ismernek, 107 éves lett. Vagy nem is tudom, felőlem akár a szomszédja kismacskájának a megellését is ünnepelhették, de valószínűbb, hogy épp hatvan éve koronázták meg, mert ez volt az ajándék bögrékre írva, amit minden vendég kapott az ötfogásos ünnepi vacsorához. Igazából nem is nagyon érdekel minek örültek ennyire, viszont június negyedike volt, a trianoni tragédia 93. évfordulója, így én ellenszegültem a közakaratnak, és semmilyen körülmények közt nem voltam hajlandó ünnepi hangulatban pakolászni a tányérokat. De az élet zajlik.

Adós vagyok egy fókavadász történettel, amit régebben ígértem. Gondolkoztam rajta, hogy a bejegyzésnek a „Fókaland” címet adom, de valljuk be, ez egy Besenyő Pista bácsit megszégyenítő szóvicc kezdemény lett volna. Azért így is leírtam, amint láthatjátok... 

A történet ott kezdődött, hogy a sziget környéki vizekben élnek fókák. Sokak szerint cápák is, „mer ugye azok meg a fókákra gyünnek!” Ez majdnem ilyen morzsa meg a hangyák típusú hasonlat, én ezt azért kissé túlzásnak tartom. Az viszont tuti, hogy a komp mellett sokan láttak már delfineket a környéken. Na de kanyarodjunk vissza a fókákhoz. Jó előre feltérképeztem, hogy merre lehet összefutni ezekkel a cuki kis dagadt állatkákkal. Gordon, a főnököm vadász is, ő adott jó tippeket, sőt, volt olyan jó fej, hogy egyik délután kimentünk terepjáróval, távcsővel, és tartott egy kis eligazítást fókaügyben. Aznap nem jártunk sikerrel. Időm volt, tehát úgy terveztem minden nap kimegyek, a hoteltől kb. 4 kilométerre lévő partszakaszra, egyszer úgyis szerencsém lesz. Nem is kellett sokáig várnom.

Következő délután Ritával az egyik magyar csajjal indultunk el. Végigjártunk egy elég nagy partszakaszt, mire azt vettem észre, hogy az egyik kő a vízben megmozdul. Legyezőszerű farka is van, meg feje is, ez nyilván fóka lesz, ennek fele se tréfa! Éppen apály volt, amikor ugye a tengervíz visszahúzódik néhány métert. Ahogy a nagy fekete kövek előbukkantak a víz alól, ezek a drága kis dagadékok már feküdtek is ki rájuk, hogy a napon sütkérezzenek. Ti aztán tudtok élni! Gondoltam magamban, és eljátszottam a gondolattal, hogy egy kövön napozzak délutánonként. Persze ebben a gondolatban sör is volt, meg fűszoknyás lányok legyezőkkel, de nem is ez a lényeg. Állítólag 30 méterre lehet megközelíteni őket anélkül, hogy elúsznának. Ezt a kijelentést természetesen kihívásnak vettem. Nehogy már egy Hollóstamás ne tudjunk közelebb menni! 

Kiszemeltem a legnagyobbat, és elindultam lassan a kisebb- nagyobb köveken lépkedve felé. A tekintetét le sem vette rólam. Néha csapott egyet a farkával, és nyújtózkodott a kövön. Ahogy viszont az első lépést megtettem a sekély vízben, azonnal tovább állt. Valószínű azt gondolta, hogy amíg a víz közöttünk van, nem jelent veszélyt a srác, de ha ez itt bejön a vízbe is, inkább lelépek. Így a fényképek is nagyon távoliak voltak. Másik célpontot választottam. Ezúttal sokkal óvatosabban, szinte centiről centire haladva, a nagyobb kövek takarását kihasználva közeledtem. Persze tudta, hogy megyek, folyamatosan engem nézett, de egy idő után azt vettem észre, hogy kb. 15 méterre vagyok tőle, egy nagy kő mögött, és azt nézem, ahogy az idő közben megjelent cimborái úszkálnak körülötte, fürdőznek a vízben, kimásznak a kövekre, fejest ugranak vissza a tengerbe. Nem volt mindennapi látvány, vagy egy óráig néztem őket. Ezt az élményt persze egy állatkerti bámészkodással egy lapon említeni sem lehet. Végül 9 márványszínű majdnem gömbölyűre hízott fókát számoltam. A vadászat tehát sikeres volt, persze csak fénykép szinten.


A kő mögé is hiába bújtam, figyel!

Napoznak, úszkálnak

A tengerpart után a sziget belseje kezdett érdekelni. A hegyek. Van az embernek egy olyan természetes tulajdonsága, hogy szeretne mindenkinél magasabbra jutni. Ezen agyaltam én is, a sziget legmagasabb pontja érdekelt. Windy Hill a becsületes neve, és a méreteit tekintve, a hegy kategóriába kis jóindulattal besorolható. Volt egy szabadnapom, bakancsot húztam, és gyalog indultam el. Tudni kell, hogy itt a sziget minden egyes négyzetmétere körbe van kerítve, és legelőként használja valaki, ergo magánterület. Így a sziget szélén futó kövesútról először egy méteres kőkerítést kellett átugranom. A térképem szerencsére elég részletes, és könnyen megtaláltam az erdőszéleket és patakokat, amik alapján betájoltam, merre is kell menni. Azt hiszem körülbelül másfél óráig tartottam felfelé. 

Feljebb teljesen kietlen köves füves rész volt, ahol úgy éreztem már a birkáknak sincs kedve legelészni. Ja, igen, a birkák. Nem igazán félelmetes állatok, nem is nagyon találkoztam velük, természetesen nem tartottam tőlük. Viszont egyszer csak egy völgyes részre érve elnézek oldalra, és azt látom, hogy egy jól megtermett kos legelészik nem messze, brutális nagy csigás szarvakkal. Szétnézek, pusztaság, sehol semmi, csak a futás marad, számolok, kosnak négy lába, nekem kettő, az pont a fele, mint neki, szarban vagyok. Meglátott. Megálltam. Megállt. A szája a rágásban. Néz. Nézem. Még mindig néz. Még mindig csak néz. És szerencsére ez így is maradt. Úgyhogy szépen tovább somfordáltam. Biztos gondolta, hogy hova megy ez a hülye, ott fent aztán semmi sincs. És valóban, egy-egy birkacsontváz jelezte, hogy ide aztán senki emberfia nem jár, de még lehet madár se. Jelentéktelen kis csúcs volt, száraz fűvel, és egy kővel a tetején. Még a kilátás sem volt valami szép. De! Abban az egyben biztos voltam, hogy a szigeten akkor mindenkinél magasabban állhattam.


A sziget tetején- Windy Hill

Egy kisebb csúcs a város felett- Barone Hill

A tengerpart nem is tengerpart világítótorony nélkül. Csak hogy így visszatérjek a partra. Hatan kerekedtünk fel múlt héten, hogy a sziget alsó sarkában lévő világítótoronyhoz eljussunk. A buszról leszállva egy jó kis túraútvonal vezetett a toronyhoz. Maga az építmény egy rozsdás fémszerkezet volt, ami viszont kétség kívül jól mutat a partról. A lényege viszont az egésznek az oda vezető út. Lőttem is pár képet, hogy megosszam veletek, szerintem tiszta Új-Zéland. Mondjuk jó skót szokás szerint, olyan szél fújt, hogy komolyan elgondolkoztam rajta, hogy az egyik kiscsaj zsebeit meg kell pakolni kövekkel, mert félő volt, hogy egyszer csak elszállna, mint egy falevél. A látvány viszont, ahogy egy dombtetőről a zöld fűben heverészve néztük a nagy sziklákra épített apró világítótornyot, a napfénytől csillogó vizet, kárpótolt az időjárásért.

Út a toronyhoz

Zöldeskék

Világítótorony

Annyit beszélek itt a vízről, hogy már természetesnek tűnik. Otthon meg jön az árvíz, belvíz, minden, ami kell, vagyishogy minden, ami egyáltalán nem kell. Elég fura is, hogy amíg ott hetek óta esik az eső, itt hetek óta süt a nap. Nyilván valami elromlott. Itt pedig elférne a víz. jöhetne akármilyen esőzés, a hotel mögött folydogáló 17 centiméter széles patakocska semmilyen körülmények között nem veszélyeztetné az életemet, úgy érzem. Skót átlaghoz képest kiváló az idő, viszont nemsokára hazalátogatok egy kis rendes nyárért. Már ha lesz az idén olyan otthon.