2013. augusztus 2., péntek

London feeling - ahogy én láttam



A repülőjegy már több mint egy hónapja le volt foglalva. Egy hete már a beszállókártya is ki lett nyomtatva, hatszor…! Hála egy túlbuzgó könyvtáros néninek. Végre két hét otthon, egy kis nyár a Skót tavaszban. A család Ferihegyen, a gőzölgő gulyásleves otthon várt rám. Leszállt a gépem, és itt mintha egy villámgyors körhintára ültem volna fel, fokozatosan elmosódott a világ, és elkezdődött a pörgés. A húzódó vonalak között feltűnik néhány kép: - egy koccintás a barátokkal egy rég nem látott Szegedi kiskocsmában, aztán - egy jó fröccs párától gyöngyöző pohárban a grillsütő mellett családi körben, - egy tóparti koncert fényei Fehértóról,-beúszik egy hangfoszlány, a cimborákkal Vadkerten énekelt magyar nóta a szomszédok örömére, -néhány kitűnő  illat, a mama konyhájából, -felvillan a kavalkádban rengeteg arc, barátok, rokonok, -végül egy Siófoki buli égő bárpultja, és az őrült éljenző tömeg, -a partról a bikinis magyar lányoknak már csak az alakja, arca már egyiknek sincs, -és mint egy zuhanás végén, egyenesen beleestem a visszafelé induló Londoni gépem ülésébe. Mintha csak néhány perc telt volna el.

Itt kezdődik a London sztori. Szombat reggel érkeztem, vasárnap reggel repülök tovább Skóciába. Azaz van egy egész napom erre a tízmilliós világvárosra. Nem túl sok, viszont inkább kevés. Ezért úgy terveztem, kihagyom a múzeumok, katedrálisok, és paloták látogatását a programból, és megpróbálom csak élvezni a várost, és megtapasztalni a London feelinget, azaz a Londoni életérzést.

Ledobott a repcsi Stansted-en, ami a belvárostól több mint 40 km. Mondom is a srácnak, a reptérbusz irodájában, hogy adja a legolcsóbb jegyet a központba és én már itt sem vagyok. Adta is, nem vitás, a központba, de mint utóbb kiderült az csak London egy részének központja volt. Leszállok a buszról, Stratford-ban voltam. Gyanús volt, hogy az utcán semmi híre nem volt a képeken oly sokat látott Londoni építményeknek, de még csak nagyobb tömegnek sem, sőt, egész gettós hangulata volt a helynek. Mikor mellettem elkezdte négy-öt fekete srác nyomni ott a fekapacsit, és körülöttem a fehér ember ritka volt, mint a fehér holló, megbizonyosodtam, hogy ez nem a londoni centrum. Útbaigazítást kértem egy sráctól (1 pont a segítőkész londoniaknak), és felszálltam egy klasszikus emeletes piros buszra, amivel még 50 percet utaztam a belvárosig. Azt sajnáltam csak, hogy nem tudtam rá felugrani menet közben, mint ahogy a jó öreg esős angol filmekben szokás.


Emeletes buszok az emeletes buszból


Egy kis magaslati levegő után az Oxfrord Circus-on szálltam le, végre itt már úgy nézett ki a terep, ahogy az ember Londontól elvárja. Szokásom összehasonlítani a helyi járatok árait az Európai fővárosokban, eddig egyértelműen London vezet, kb. 900 forinttal, ami a Budapestinek csaknem háromszorosa. Végül nyakamba vettem a várost méretes hátizsákommal, valamint egy felületes térképpel, rajta néhány bekarikázott ponttal.


Meg is álltam egy rögtönzött ebédre a Hannover parkban, kicsi, hangulatos, mediterrán jellegű parkocska hatalmas épületekkel körülvéve. Itt lepődtem meg először, tele volt a park ücsörgő emberekkel, a padok mégis üresek voltak. Csatlakoztam a néphez én is, egy fának dőlve a füvön heverészve nyomtam befelé a jó kis magyar kolbászos szendvicseket.

Cowboy bronzból
Vagy mégsem bronz?

Tovább sétálva a Piccadilly Circus ismerős neve tűnt fel, ez afféle híres találkozópontja a helyieknek. Itt már csaknem a város szívében jártam. Hatalmas tömeg mindenhol. Először azt gondoltam, milyen pezsgő élet van itt, de később inkább túlzsúfoltnak hatott. Igaz, a turistaszezon kellős közepén, nyári napsütésben jártam arra, ami ugye köztudott, hogy Angliának kevés jut. Sétáltam a Temze felé, és a főútról a kicsi utcácskák teljesen behúztak. Egészen egyedi hangulatuk van. Szűk, kis macskaköves utak, régi stílusú építményekkel, sokszor már azt sem tudtam hol vagyok, csak mentem, mint egy eltévedt kisgyerek.



Utca részlet
Merre is az arra?



Valahogyan mégis sikerült a híres Trafalgar Square-en kilyukadnom. Egy hatalmas tér, szökőkúttal, szobrokkal, kőoroszlánokkal, és! és egy rohadtnagy kék kakassal!  Ez ide hogy jött, azt máig sem tudom, de egész abszurd volt, ahogy a tér fölé magasodó kő alapon egy hétméteres rikító kék kakas nézelődött. Kikerekedett szemekkel mentem tovább, a téren egy hadseregnyi ember, aztán egyszer csak belebotlottam néhány fiatalba, akik a betonra rajzoltak zászlókat, csaknem az összes ország zászlaját felfestették, és a turisták a sajátjukra aprópénzeket dobáltak. Egész egyedi módja ez a nemzetiségek feltérképezésének. Láthatólag Mexikó vezetett, de Korea is egész előkelő helyen állt. A magyar turisták nem vitték túlzásba, ennek ellenére városszerte belebotlottam magyar mondatokba.



A bazinagy kék kakas


Melyik ország vezet?



Elköteleztem magam, hogy az agyonfényképezett, mozdulatlanságot fogadott, Angol királyi testőrség orrát nem piszkálom meg egyetlen tollpihével sem, sőt, a közelükbe se megyek. Találtam sokkal jobbat. A lovas testőrség, a Buckingham palotához vezető út kezdetén.  Nem értem mért nem őket sztárolják, sokkal látványosabbak, ők sem mozoghatnak, esetleg a lovuk nyalt fülön egy-két kamerának pózoló turistát. Az őrségváltás különösen érdekes volt, a vezényszavakra robotként lóról leugró és felszálló katonákkal.

Lovas testőrség

 A palota felé is egy parkon keresztül vezetett az út. Hatalmas park, mindenhol emberek a fűben, tiszta strand hangulat. Elértem végre a híres Buckingham palotát. Gyönyörű épület, hatalmas kovácsoltvas kapukkal, és ezzel minden pozitívumot elmondtam róla. Bemenni nem lehetett, az emberek a rácsokon néztek befelé és álltak. Úgy éreztem magam, mint valami állatkerti ketrecben ahonnan nézelődnek kifelé az állatok, azzal a különbséggel, hogy ezek befelé nézelődtek, hátha történik valami. 5 perc palotanézés után, na, mondom akkor további jó mulatást emberek, én bizony iszok egy sört inkább valahol. Ittam is. A híres Hard Rock Caffe-ban… szerettem volna, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem az én magyar, de még csak nem is a skót pénztárcámnak lett kitalálva, így egy jó kis belvárosi kocsmát választottam e nemes célra.




Csórikám galambnak képzeli magát
Parkpiknik





Buckingham palota
A kedves kis pultos lány mosolyától meghatottan léptem ki ismét az utcára, és belőttem gyenge kis térképemen a folyópart, a Temze irányát. Minden valamirevaló fővárost egy nagyobb folyó szel ketté, legyen az Pest vagy Prága, hacsak nem a tengerpart közelébe épült, mint a Svédeknél, Finneknél vagy akár az Észteknél. A lényeg, hogy kell a nagy víz, megadja az alaphangulatot.  Határozottan így volt ez itt is. A parton sétálva a Big Ben volt, amit először megláttam. Csináltunk is gyorsan egy közös képet, bizonyítékként, hogy itt is jártam. Ugye az óratorony (Big Ben) a parlament épületéhez kapcsolódik, közvetlenül a parton. Elindultam a másik oldalra a Westminster hídon, ahonnan tökéletes rálátás nyílt az egész Angol Parlamentre. Nem hasonlítgatom össze a magyarral, de maradjunk annyiban, hogy nagyon jól mutatott ez a hatalmas, díszes kőépület rengeteg kicsi, sárga tornyával. Azt hiszem sok mesebeli kastélyhoz innen loptak ötleteket.

Partifotó a Big Bennel

Angol parlament
A Temze déli partja pedig ismét egy más világ volt. A London Eye-ról nem ejtenék túl sok szót, szintén egyike a méltatlanul túlsztárolt Londonkellékeknek. Egy túlméretezett óriáskerék a parton, ami persze szükséges egy olyan városban ahol nincs hegy, ahonnan be lehetne látni a horizontot. A kilátás biztos szép róla, de semmi több. Az egész partszakaszt övező fesztiválhangulat viszont hatalmas. Mindenhol kis bódék, kávézók, és a legérdekesebb: önjelölt Showman-ek mindenütt, akik a közönség kalapba dobált pénzéért szórakoztatták a népet. Volt a jó öreg szobornak kinéző majd megmozduló művészektől kezdve a mutatványos táncosokon át a stand up comedys srácokig mindenki. Persze fontos, hogy mindenhol bevonták a bámészkodó tömeget is, akik a produkció részesévé váltak. Hosszú kilométereken át sétálhat az ember a parton, és folyamatosan történik mellette valami. Tökéletes esti program bármikor.

A London Eye és a Temze

 Kezdett is rám esteledni. Egy sétálóhídon mentem vissza az északi partra, a közepén megálltam, fogadtam az alattam elhaladó sétahajókról felém küldött integetéseket, mint egy igazi herceg! Közben pedig hallgattam egy utcai zenészt egy számomra tökéletesen ismeretlen hangszerrel játszani, valami nagy fém tányért veregetett két ütővel, de tiszta latinos kubai zene lett az eredmény.

A következő dolog volt az, amire egy az egyben ráhúzhatom a London feeling jelzőt, nekem ezt jelentette a város. Egy kis parkban a Temze mellett ledobtam a táskám, leheveredtem a zöld fűbe, körülöttem borozgató baráti társaságok, egymásra boruló párok, és a munkából hazafelé megpihenő melósok, természetesen mindenki a fűben. Egy öreg néger fazon ült csak az egyik padon, fülhallgató a fülében, és Luis Armstrongot megszégyenítő mély hanggal énekelte a Hard day’s night című számot a Beatlestől. Utána még persze sok mást is, mindenki tapsolt neki, pedig nem volt előtte kalap sem, az ő aprópénze a taps volt, és az emberek jókedve, látszott rajta hogy élvezi, amit csinál, és nem vár érte semmi mást. Egyszer abbamaradt az ének, látom, előveszi a walkmant, amiből a zene szólt, megfordította a kazettát, még egyszer mondom a kazettát! és énekelt tovább… Rágyújtottam egy szivarra, kényelembe helyeztem magam a füvön, és élveztem a hamisítatlan Londoni estét!

London feeling

 Ha már Anglia, akkor az eső sem maradhatott el, de szerencsére átvészeltem ezt az egy órát egy jófajta sör mellett, az egyik bárban, majd visszabuszoztam a reptérre. Éjfél körül érhettem oda, a gépem reggel 8-kor indult. Volt néhány órám aludni is. A reptéri padok és kanapék természetesen foglaltak voltak, így azt a luxust nem engedhettem meg magamnak, hogy padon aludjak… Húztam egy váratlant, és a nagy üvegfalak mellett néhány pulcsival komfortosítottam a parkettát, majd az egész napos sétának és az egy- két sörnek hála, jobbat aludtam, mint egy puha ágyban.

Ennyi volt tehát a Londoni villámlátogatás. A város zsúfoltsága ellenére sikerült elkapni a hely fonalát úgy érzem, ha a sok nemzetiségit nem említjük, egy igazán hangulatos, igényes és egyben laza város ez a London, néha enyhe túlzásokkal, de Európa legnagyobb városánál ez belefér!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése