2013. április 18., csütörtök

Összehányt gondolatok



Itt a tavasz minden este, szesz kerül a szervezetbe! Hangzik a klasszikussá vált mondat. Kitől is? Ja, igen, a középiskolás angoltanáromtól! Szóval ezért kellett érettségi után még megtanulnom angolul, és ezért van az, hogy néha a skótok beszélnek hozzám, nekem meg olyan érzésem van, mintha még csak nem is erről a bolygóról érkeztek volna. De persze nem erről akarok mesélni ezúttal, de még csak nem is a tavaszról, ahogy az első sorból várható lenne, hanem csak úgy kiöntöm gondosan összegyűjtött értelmes és értelmetlen gondolataim kosarát, hogy az olvasó kedvére szemezgethessen ebből a szellemi pattogatott kukoricából!

Kezdjük a fókákkal! Na, ez alapból nem fog összejönni, mert minden erőfeszítésem ellenére ők nem akarják a találkozást egyelőre. De csak idő kérdése, nem adom fel. Kezd a dolog kicsit a Finn északifény vadászatunkra hasonlítani, na de hogy jön ez most ide Skóciába? Ami viszont itt van: az Egyesült Királyság leghíresebb nyilvános vécéje, nem, nem poén, egy több száz éves viktoriánus korabeli budiról beszélünk, ami frankón helyi turistalátványosság. Szinte látom is magam előtt a sonkát és tojást majszoló angol családot, amint teázgatva tanakodnak, hogy: -Anyus! Hova menjünk hétvégén? Stonehenge jó lesz? –Nem igazán érdekel ez a 2500 éves műalkotás apus! Inkább megnézném ezt a nyilvános retyót Rothesayben, állítólag a belépőt wcpapíron kapod!... Na, ugye, nem túl életszerű.

Viktoriánus korabeli (19. század) máig  működő nyilvános wc

 Lehet ez az oka, hogy így szezon elején elég kevés lesz a vendég, kevés lesz a meló, kevés lesz a gempa, de sok lesz a szabadidő, ami jó, ha jó idő lesz, de jó eséllyel a jó idő nem itt lesz. Szutykol az eső már napok óta. Mondanám, hogy zajlik az élet, de annyira nem. Hiányzik egy jó party. Olyan ez itt kicsit, mint egy elvonó. Mondjuk 10 Szegeden töltött év, hozzávetőlegesen 456 átbulizott éjszaka, valamint körülbelül 259234178 pultnál, tánctéren, koliban, Tiszaparton elfogyasztott ital után, (személyes kedvencem a szórakozóhelyek pultja, ha valakit érdekel!) senki ne csodálkozzon, hogy kicsit vontatottnak érzem ezt a munkáséletet. Persze változnak az idők, változnak az igények, más kell mostmár, nem a másnapos reggelek, csak döcögős az átállás. 

Mi is kell igazából? Egy fontos dolog, ami mindent visz, a szabadság. Ahogy az öreg Petőfi is megmondta: „Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem!” Ez egy végtelen spirál, az ember minél többet utazik, annál jobban kinyílik a világ számára, és egyre többet szeretne. Most viszont meg is tehetem. Addig vagyok itt, amíg jól érzem magam. Ameddig akarok. Ha mást szeretnék, ha egyik reggel új ötlettel kelek fel, új tervekkel új uticéllal, akkor pakolok és megyek. 

Meg itt van ez a tengerparton futás. Hatalmas klisé, de vállalom! Zene be a fülbe, ha választhatok, akkor ugye valami finom kis Rock’n roll, cipőt fel, és futás, kifelé a városból, balra a hullámok, jobbra zöld fű. Na, ez tényleg kikapcsol minden mást. Esetleg az jut néha eszembe, hogy kiröhögjem azokat a szerencsétleneket, akik a négy fal között egy futógépen tapossák a kilométereket.

Egy szó: Egyszerű dolgok. Rendben, legyen akkor kettő. Az élet legnagyobb örömeit a legapróbb dolgok okozzák. Nem fogok itt filozofálgatni, senki ne ijedjen meg. Arra gondolok, hogy mikor ma este a kis koktélrákokkal, és egyéb ételkülönlegességekkel megrakott tányéromról vacsorázgattam, eszembe jutott, hogy milyen szívesen bedobnék most a srácokkal egy fél méter Csabai csípős kolbászt. Vagy mikor reggel a koleszban arra ébredsz, hogy a szobatársad feldobta a kávét a 900 forintos kotyogós kávéfőzőn. Akár mondhatnám azt is, mikor egy jól sikerült buli után reggel a kisasszony a világ legegyszerűbb kajáját, egy tojásrántottát dob össze a hűtőben talált mindenféle alapanyagokból. Itt a tojásrántotta?? Folyékony, dobozos tojásból készül, és mintha hungarocell omlana szét a számban. Szóval a legegyszerűbb dolgokat a körülmények teszik hatalmassá.

 Ekkora bölcsességgel akár le is lehetne zárni ezt a bejegyzést, de eszembe jutott még valami, többek között az, hogy úgy döntöttem veszek egy sátrat, és körbejárom a szigetet pár nap alatt sátorral, ha majd melegszik az idő, de amíg azon gondolkodok, hogy az itteni törvények szerint legális-e a szabadban sátorozni, addig inkább mesélek egy helyi szokásról, ami nagyon tetszik.

 Feltűnt már az első napokban, hogy a szigeten mindenhol egy padba botlik az ember. A padokon kicsi táblák vannak fémbe vésett felirattal. Nevekkel. A padok szélén sokszor virágcsokor, vagy egy szál tulipán. Sejtettem, hogy mi lehet a lényeg, de mostmár tudom. Ha meghal valaki, a szerettei egy padot állítanak az emlékére. Egy zöld parkban, a tengerparton, az erdei ösvényen. Mennyire igazuk van... Ha hiányzik valaki, akit elveszítettél, viszel egy szál virágot a padra, vagy csak az emlékeidet, leülsz, teljesen egyedül, távol mindentől, hallgatod a levelek zizegését a fákon, a tengerzúgást, és talán úgy érezheted, ül valaki melletted azon az üres helyen.