Zajlik az élet Skóciában. Tegnap is például Erzsike néni,
akit sokan csak az angol királynőként ismernek, 107 éves lett. Vagy nem is
tudom, felőlem akár a szomszédja kismacskájának a megellését is ünnepelhették,
de valószínűbb, hogy épp hatvan éve koronázták meg, mert ez volt az ajándék
bögrékre írva, amit minden vendég kapott az ötfogásos ünnepi vacsorához.
Igazából nem is nagyon érdekel minek örültek ennyire, viszont június negyedike
volt, a trianoni tragédia 93. évfordulója, így én ellenszegültem a
közakaratnak, és semmilyen körülmények közt nem voltam hajlandó ünnepi
hangulatban pakolászni a tányérokat. De az élet zajlik.
Adós vagyok egy fókavadász történettel, amit régebben
ígértem. Gondolkoztam rajta, hogy a bejegyzésnek a „Fókaland” címet adom, de
valljuk be, ez egy Besenyő Pista bácsit megszégyenítő szóvicc kezdemény lett
volna. Azért így is leírtam, amint láthatjátok...
A történet ott kezdődött, hogy a sziget környéki vizekben
élnek fókák. Sokak szerint cápák is, „mer ugye azok meg a fókákra gyünnek!” Ez
majdnem ilyen morzsa meg a hangyák típusú hasonlat, én ezt azért kissé
túlzásnak tartom. Az viszont tuti, hogy a komp mellett sokan láttak már
delfineket a környéken. Na de kanyarodjunk vissza a fókákhoz. Jó előre
feltérképeztem, hogy merre lehet összefutni ezekkel a cuki kis dagadt
állatkákkal. Gordon, a főnököm vadász is, ő adott jó tippeket, sőt, volt olyan
jó fej, hogy egyik délután kimentünk terepjáróval, távcsővel, és tartott egy
kis eligazítást fókaügyben. Aznap nem jártunk sikerrel. Időm volt, tehát úgy
terveztem minden nap kimegyek, a hoteltől kb. 4 kilométerre lévő partszakaszra,
egyszer úgyis szerencsém lesz. Nem is kellett sokáig várnom.
Következő délután Ritával az egyik magyar csajjal indultunk
el. Végigjártunk egy elég nagy partszakaszt, mire azt vettem észre, hogy az
egyik kő a vízben megmozdul. Legyezőszerű farka is van, meg feje is, ez nyilván
fóka lesz, ennek fele se tréfa! Éppen apály volt, amikor ugye a tengervíz
visszahúzódik néhány métert. Ahogy a nagy fekete kövek előbukkantak a víz alól,
ezek a drága kis dagadékok már feküdtek is ki rájuk, hogy a napon
sütkérezzenek. Ti aztán tudtok élni! Gondoltam magamban, és eljátszottam a
gondolattal, hogy egy kövön napozzak délutánonként. Persze ebben a gondolatban
sör is volt, meg fűszoknyás lányok legyezőkkel, de nem is ez a lényeg.
Állítólag 30 méterre lehet megközelíteni őket anélkül, hogy elúsznának. Ezt a
kijelentést természetesen kihívásnak vettem. Nehogy már egy Hollóstamás ne
tudjunk közelebb menni!
Kiszemeltem a legnagyobbat, és elindultam lassan a kisebb-
nagyobb köveken lépkedve felé. A tekintetét le sem vette rólam. Néha csapott
egyet a farkával, és nyújtózkodott a kövön. Ahogy viszont az első lépést
megtettem a sekély vízben, azonnal tovább állt. Valószínű azt gondolta, hogy
amíg a víz közöttünk van, nem jelent veszélyt a srác, de ha ez itt bejön a
vízbe is, inkább lelépek. Így a fényképek is nagyon távoliak voltak. Másik
célpontot választottam. Ezúttal sokkal óvatosabban, szinte centiről centire
haladva, a nagyobb kövek takarását kihasználva közeledtem. Persze tudta, hogy
megyek, folyamatosan engem nézett, de egy idő után azt vettem észre, hogy kb.
15 méterre vagyok tőle, egy nagy kő mögött, és azt nézem, ahogy az idő közben
megjelent cimborái úszkálnak körülötte, fürdőznek a vízben, kimásznak a
kövekre, fejest ugranak vissza a tengerbe. Nem volt mindennapi látvány, vagy
egy óráig néztem őket. Ezt az élményt persze egy állatkerti bámészkodással egy
lapon említeni sem lehet. Végül 9 márványszínű majdnem gömbölyűre hízott fókát
számoltam. A vadászat tehát sikeres volt, persze csak fénykép szinten.
 |
| A kő mögé is hiába bújtam, figyel! |
 |
| Napoznak, úszkálnak |
A tengerpart után a sziget belseje kezdett érdekelni. A
hegyek. Van az embernek egy olyan természetes tulajdonsága, hogy szeretne
mindenkinél magasabbra jutni. Ezen agyaltam én is, a sziget legmagasabb pontja
érdekelt. Windy Hill a becsületes neve, és a méreteit tekintve, a hegy
kategóriába kis jóindulattal besorolható. Volt egy szabadnapom, bakancsot
húztam, és gyalog indultam el. Tudni kell, hogy itt a sziget minden egyes
négyzetmétere körbe van kerítve, és legelőként használja valaki, ergo
magánterület. Így a sziget szélén futó kövesútról először egy méteres
kőkerítést kellett átugranom. A térképem szerencsére elég részletes, és könnyen
megtaláltam az erdőszéleket és patakokat, amik alapján betájoltam, merre is
kell menni. Azt hiszem körülbelül másfél óráig tartottam felfelé.
Feljebb teljesen kietlen köves füves rész volt, ahol úgy
éreztem már a birkáknak sincs kedve legelészni. Ja, igen, a birkák. Nem igazán
félelmetes állatok, nem is nagyon találkoztam velük, természetesen nem
tartottam tőlük. Viszont egyszer csak egy völgyes részre érve elnézek oldalra,
és azt látom, hogy egy jól megtermett kos legelészik nem messze, brutális nagy
csigás szarvakkal. Szétnézek, pusztaság, sehol semmi, csak a futás marad,
számolok, kosnak négy lába, nekem kettő, az pont a fele, mint neki, szarban
vagyok. Meglátott. Megálltam. Megállt. A szája a rágásban. Néz. Nézem. Még
mindig néz. Még mindig csak néz. És szerencsére ez így is maradt. Úgyhogy szépen
tovább somfordáltam. Biztos gondolta, hogy hova megy ez a hülye, ott fent aztán
semmi sincs. És valóban, egy-egy birkacsontváz jelezte, hogy ide aztán senki
emberfia nem jár, de még lehet madár se. Jelentéktelen kis csúcs volt, száraz
fűvel, és egy kővel a tetején. Még a kilátás sem volt valami szép. De! Abban az
egyben biztos voltam, hogy a szigeten akkor mindenkinél magasabban állhattam.
 |
| A sziget tetején- Windy Hill |
 |
| Egy kisebb csúcs a város felett- Barone Hill |
A tengerpart nem is tengerpart világítótorony nélkül. Csak
hogy így visszatérjek a partra. Hatan kerekedtünk fel múlt héten, hogy a sziget
alsó sarkában lévő világítótoronyhoz eljussunk. A buszról leszállva egy jó kis
túraútvonal vezetett a toronyhoz. Maga az építmény egy rozsdás fémszerkezet
volt, ami viszont kétség kívül jól mutat a partról. A lényege viszont az
egésznek az oda vezető út. Lőttem is pár képet, hogy megosszam veletek,
szerintem tiszta Új-Zéland. Mondjuk jó skót szokás szerint, olyan szél fújt,
hogy komolyan elgondolkoztam rajta, hogy az egyik kiscsaj zsebeit meg kell
pakolni kövekkel, mert félő volt, hogy egyszer csak elszállna, mint egy
falevél. A látvány viszont, ahogy egy dombtetőről a zöld fűben heverészve
néztük a nagy sziklákra épített apró világítótornyot, a napfénytől csillogó
vizet, kárpótolt az időjárásért.
 |
| Út a toronyhoz |
 |
| Zöldeskék |
 |
| Világítótorony |
Annyit beszélek itt a vízről, hogy már természetesnek tűnik.
Otthon meg jön az árvíz, belvíz, minden, ami kell, vagyishogy minden, ami
egyáltalán nem kell. Elég fura is, hogy amíg ott hetek óta esik az eső, itt
hetek óta süt a nap. Nyilván valami elromlott. Itt pedig elférne a víz. jöhetne
akármilyen esőzés, a hotel mögött folydogáló 17 centiméter széles patakocska
semmilyen körülmények között nem veszélyeztetné az életemet, úgy érzem. Skót
átlaghoz képest kiváló az idő, viszont nemsokára hazalátogatok egy kis rendes
nyárért. Már ha lesz az idén olyan otthon.
