A repülőjegy már több mint egy hónapja le volt
foglalva. Egy hete már a beszállókártya is ki lett nyomtatva, hatszor…! Hála
egy túlbuzgó könyvtáros néninek. Végre két hét otthon, egy kis nyár a Skót
tavaszban. A család Ferihegyen, a gőzölgő gulyásleves otthon várt rám. Leszállt
a gépem, és itt mintha egy villámgyors körhintára ültem volna fel, fokozatosan
elmosódott a világ, és elkezdődött a pörgés. A húzódó vonalak között feltűnik
néhány kép: - egy koccintás a barátokkal egy rég nem látott Szegedi
kiskocsmában, aztán - egy jó fröccs párától gyöngyöző pohárban a grillsütő
mellett családi körben, - egy tóparti koncert fényei Fehértóról,-beúszik egy
hangfoszlány, a cimborákkal Vadkerten énekelt magyar nóta a szomszédok örömére,
-néhány kitűnő illat, a mama
konyhájából, -felvillan a kavalkádban rengeteg arc, barátok, rokonok, -végül
egy Siófoki buli égő bárpultja, és az őrült éljenző tömeg, -a partról a bikinis
magyar lányoknak már csak az alakja, arca már egyiknek sincs, -és mint egy
zuhanás végén, egyenesen beleestem a visszafelé induló Londoni gépem ülésébe.
Mintha csak néhány perc telt volna el.
Itt kezdődik a London sztori. Szombat reggel
érkeztem, vasárnap reggel repülök tovább Skóciába. Azaz van egy egész napom
erre a tízmilliós világvárosra. Nem túl sok, viszont inkább kevés. Ezért úgy
terveztem, kihagyom a múzeumok, katedrálisok, és paloták látogatását a programból,
és megpróbálom csak élvezni a várost, és megtapasztalni a London feelinget,
azaz a Londoni életérzést.
Ledobott a repcsi Stansted-en, ami a belvárostól
több mint 40 km. Mondom is a srácnak, a reptérbusz irodájában, hogy adja a
legolcsóbb jegyet a központba és én már itt sem vagyok. Adta is, nem vitás, a
központba, de mint utóbb kiderült az csak London egy részének központja volt.
Leszállok a buszról, Stratford-ban voltam. Gyanús volt, hogy az utcán semmi
híre nem volt a képeken oly sokat látott Londoni építményeknek, de még csak
nagyobb tömegnek sem, sőt, egész gettós hangulata volt a helynek. Mikor
mellettem elkezdte négy-öt fekete srác nyomni ott a fekapacsit, és körülöttem a
fehér ember ritka volt, mint a fehér holló, megbizonyosodtam, hogy ez nem a londoni
centrum. Útbaigazítást kértem egy sráctól (1 pont a segítőkész londoniaknak),
és felszálltam egy klasszikus emeletes piros buszra, amivel még 50 percet utaztam
a belvárosig. Azt sajnáltam csak, hogy nem tudtam rá felugrani menet közben,
mint ahogy a jó öreg esős angol filmekben szokás.
 |
| Emeletes buszok az emeletes buszból |
Egy kis magaslati levegő után az Oxfrord Circus-on
szálltam le, végre itt már úgy nézett ki a terep, ahogy az ember Londontól
elvárja. Szokásom összehasonlítani a helyi járatok árait az Európai
fővárosokban, eddig egyértelműen London vezet, kb. 900 forinttal, ami a
Budapestinek csaknem háromszorosa. Végül nyakamba vettem a várost méretes
hátizsákommal, valamint egy felületes térképpel, rajta néhány bekarikázott
ponttal.
Meg is álltam egy rögtönzött ebédre a Hannover parkban,
kicsi, hangulatos, mediterrán jellegű parkocska hatalmas épületekkel körülvéve.
Itt lepődtem meg először, tele volt a park ücsörgő emberekkel, a padok mégis
üresek voltak. Csatlakoztam a néphez én is, egy fának dőlve a füvön heverészve nyomtam
befelé a jó kis magyar kolbászos szendvicseket.
 |
| Cowboy bronzból |
 |
| Vagy mégsem bronz? |
Tovább sétálva a Piccadilly Circus ismerős neve tűnt
fel, ez afféle híres találkozópontja a helyieknek. Itt már csaknem a város
szívében jártam. Hatalmas tömeg mindenhol. Először azt gondoltam, milyen pezsgő
élet van itt, de később inkább túlzsúfoltnak hatott. Igaz, a turistaszezon
kellős közepén, nyári napsütésben jártam arra, ami ugye köztudott, hogy
Angliának kevés jut. Sétáltam a Temze felé, és a főútról a kicsi utcácskák
teljesen behúztak. Egészen egyedi hangulatuk van. Szűk, kis macskaköves utak,
régi stílusú építményekkel, sokszor már azt sem tudtam hol vagyok, csak mentem,
mint egy eltévedt kisgyerek.
 |
| Utca részlet |
 |
| Merre is az arra? |
Valahogyan mégis sikerült a híres Trafalgar
Square-en kilyukadnom. Egy hatalmas tér, szökőkúttal, szobrokkal,
kőoroszlánokkal, és! és egy rohadtnagy kék kakassal! Ez ide hogy jött, azt máig sem tudom, de
egész abszurd volt, ahogy a tér fölé magasodó kő alapon egy hétméteres rikító
kék kakas nézelődött. Kikerekedett szemekkel mentem tovább, a téren egy
hadseregnyi ember, aztán egyszer csak belebotlottam néhány fiatalba, akik a
betonra rajzoltak zászlókat, csaknem az összes ország zászlaját felfestették,
és a turisták a sajátjukra aprópénzeket dobáltak. Egész egyedi módja ez a
nemzetiségek feltérképezésének. Láthatólag Mexikó vezetett, de Korea is egész
előkelő helyen állt. A magyar turisták nem vitték túlzásba, ennek ellenére
városszerte belebotlottam magyar mondatokba.
 |
| A bazinagy kék kakas |
 |
| Melyik ország vezet? |
|
|
Elköteleztem magam, hogy az agyonfényképezett,
mozdulatlanságot fogadott, Angol királyi testőrség orrát nem piszkálom meg egyetlen
tollpihével sem, sőt, a közelükbe se megyek. Találtam sokkal jobbat. A lovas
testőrség, a Buckingham palotához vezető út kezdetén. Nem értem mért nem őket sztárolják, sokkal
látványosabbak, ők sem mozoghatnak, esetleg a lovuk nyalt fülön egy-két
kamerának pózoló turistát. Az őrségváltás különösen érdekes volt, a
vezényszavakra robotként lóról leugró és felszálló katonákkal.
 |
| Lovas testőrség |
A palota felé is egy parkon keresztül vezetett az
út. Hatalmas park, mindenhol emberek a fűben, tiszta strand hangulat. Elértem
végre a híres Buckingham palotát. Gyönyörű épület, hatalmas kovácsoltvas
kapukkal, és ezzel minden pozitívumot elmondtam róla. Bemenni nem lehetett, az
emberek a rácsokon néztek befelé és álltak. Úgy éreztem magam, mint valami
állatkerti ketrecben ahonnan nézelődnek kifelé az állatok, azzal a
különbséggel, hogy ezek befelé nézelődtek, hátha történik valami. 5 perc
palotanézés után, na, mondom akkor további jó mulatást emberek, én bizony iszok
egy sört inkább valahol. Ittam is. A híres Hard Rock Caffe-ban… szerettem
volna, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem az én magyar, de még csak nem is a
skót pénztárcámnak lett kitalálva, így egy jó kis belvárosi kocsmát
választottam e nemes célra.
 |
| Csórikám galambnak képzeli magát |
 |
| Parkpiknik |
 |
| Buckingham palota |
A kedves kis pultos lány mosolyától meghatottan
léptem ki ismét az utcára, és belőttem gyenge kis térképemen a folyópart, a
Temze irányát. Minden valamirevaló fővárost egy nagyobb folyó szel ketté,
legyen az Pest vagy Prága, hacsak nem a tengerpart közelébe épült, mint a
Svédeknél, Finneknél vagy akár az Észteknél. A lényeg, hogy kell a nagy víz,
megadja az alaphangulatot. Határozottan
így volt ez itt is. A parton sétálva a Big Ben volt, amit először megláttam.
Csináltunk is gyorsan egy közös képet, bizonyítékként, hogy itt is jártam. Ugye
az óratorony (Big Ben) a parlament épületéhez kapcsolódik, közvetlenül a
parton. Elindultam a másik oldalra a Westminster hídon, ahonnan tökéletes
rálátás nyílt az egész Angol Parlamentre. Nem hasonlítgatom össze a magyarral,
de maradjunk annyiban, hogy nagyon jól mutatott ez a hatalmas, díszes kőépület rengeteg
kicsi, sárga tornyával. Azt hiszem sok mesebeli kastélyhoz innen loptak
ötleteket.
 |
| Partifotó a Big Bennel |
 |
| Angol parlament |
A Temze déli partja pedig ismét egy más világ volt.
A London Eye-ról nem ejtenék túl sok szót, szintén egyike a méltatlanul
túlsztárolt Londonkellékeknek. Egy túlméretezett óriáskerék a parton, ami
persze szükséges egy olyan városban ahol nincs hegy, ahonnan be lehetne látni a
horizontot. A kilátás biztos szép róla, de semmi több. Az egész partszakaszt
övező fesztiválhangulat viszont hatalmas. Mindenhol kis bódék, kávézók, és a
legérdekesebb: önjelölt Showman-ek mindenütt, akik a közönség kalapba dobált
pénzéért szórakoztatták a népet. Volt a jó öreg szobornak kinéző majd
megmozduló művészektől kezdve a mutatványos táncosokon át a stand up comedys
srácokig mindenki. Persze fontos, hogy mindenhol bevonták a bámészkodó tömeget
is, akik a produkció részesévé váltak. Hosszú kilométereken át sétálhat az
ember a parton, és folyamatosan történik mellette valami. Tökéletes esti
program bármikor.
 |
| A London Eye és a Temze |
Kezdett is rám esteledni. Egy sétálóhídon mentem
vissza az északi partra, a közepén megálltam, fogadtam az alattam elhaladó
sétahajókról felém küldött integetéseket, mint egy igazi herceg! Közben pedig
hallgattam egy utcai zenészt egy számomra tökéletesen ismeretlen hangszerrel
játszani, valami nagy fém tányért veregetett két ütővel, de tiszta latinos kubai
zene lett az eredmény.
A következő dolog volt az, amire egy az egyben ráhúzhatom
a London feeling jelzőt, nekem ezt jelentette a város. Egy kis parkban a Temze
mellett ledobtam a táskám, leheveredtem a zöld fűbe, körülöttem borozgató
baráti társaságok, egymásra boruló párok, és a munkából hazafelé megpihenő
melósok, természetesen mindenki a fűben. Egy öreg néger fazon ült csak az egyik
padon, fülhallgató a fülében, és Luis Armstrongot megszégyenítő mély hanggal
énekelte a Hard day’s night című számot a Beatlestől. Utána még persze sok mást
is, mindenki tapsolt neki, pedig nem volt előtte kalap sem, az ő aprópénze a
taps volt, és az emberek jókedve, látszott rajta hogy élvezi, amit csinál, és
nem vár érte semmi mást. Egyszer abbamaradt az ének, látom, előveszi a walkmant,
amiből a zene szólt, megfordította a kazettát, még egyszer mondom a kazettát!
és énekelt tovább… Rágyújtottam egy szivarra, kényelembe helyeztem magam a
füvön, és élveztem a hamisítatlan Londoni estét!
 |
| London feeling |
Ha már Anglia, akkor az eső sem maradhatott el, de
szerencsére átvészeltem ezt az egy órát egy jófajta sör mellett, az egyik
bárban, majd visszabuszoztam a reptérre. Éjfél körül érhettem oda, a gépem
reggel 8-kor indult. Volt néhány órám aludni is. A reptéri padok és kanapék természetesen
foglaltak voltak, így azt a luxust nem engedhettem meg magamnak, hogy padon
aludjak… Húztam egy váratlant, és a nagy üvegfalak mellett néhány pulcsival komfortosítottam
a parkettát, majd az egész napos sétának és az egy- két sörnek hála, jobbat aludtam,
mint egy puha ágyban.
Ennyi volt tehát a Londoni villámlátogatás. A város
zsúfoltsága ellenére sikerült elkapni a hely fonalát úgy érzem, ha a sok
nemzetiségit nem említjük, egy igazán hangulatos, igényes és egyben laza város
ez a London, néha enyhe túlzásokkal, de Európa legnagyobb városánál ez
belefér!
