Sziasztok!
Majdnem egy év telt el azóta, hogy átléptem volna
kicsi országunk határait, na meg persze ezzel együtt csaknem egy éve nem
írtam semmi hülyeséget, okosat, érdekeset, de még unalmasat sem.
Bevallom, kicsit hiányzik. Mindkettő. Nem kicsit, nagyon! Szerencsére
akadtak szép számmal, akik szívesen olvasták az előző blogom jeges
kalandjaimról a messzi Finnországból.
Szóval úgy egy öt perc alatt kitaláltam, jól
megterveztem, és létrehoztam egy új blogot, amiben mindenféle
agymenésemet ki fogom fejteni. Akkor, amikor éppen nem utazom, arról,
hogy merre lehetne, vagy kellene menni, és ha pedig kerekek, szárnyak,
hullámok, vagy akár négy láb (mert ugye egyik legnagyobb vágyam egy
lovastúra Mongóliában) kerül alám, azonnal tudni fogtok róla, amint ha
nem is toll meg papír, de legalább egy billentyűzet akad a kezeim közé.
Vagabond lett a blog neve, ami ugye angolul
csavargót jelent, szóval minden egyes világcsavargásom itt szeretném
majd leírni. (Remélem minél több világcsavargásom) Ha pedig nem utazok,
akkor megosztom veletek az érdekesebb ötleteimet.
Ha valahova megyek, legyen az belföld, vagy
külföld, szeretek mindent magam felfedezni, magam kitalálni, hogy mi az,
ami érdekes egy városban, országban, igyekszem azokat az élményeket
keresni, amit egy átlagos turista nem találna meg. Ígyhát az előre
szervezett, lusta, gépies csoportos kirándulásoktól biztosan meg fogom
kímélni a kedves közönséget…
Csapjunk is bele a lecsóba!
Fura volt ez a magyar tél a tavalyi után, az
biztos. Nem azért mintha hiányoznának a reggeli -30 fokok, meg a rövidke
nappalok, de sajnos az idén tuti nem fogok májusban hógolyózni, és
errefelé a részeg öregemberek sem táncolnak úgy a bárokban, mint egy
csípőficamos kenguru, mindannyiunk örömére.
Nem léptem át a határt már jó ideje. Benne van a
kilométerhiány a lábamban. Ez első ránézésre úgy tűnhet, hogy nem
szeretek itthon. Talán nem szeretem a magyar politikusokat, nem szeretem
a magyar gazdasági helyzetet, de az országot annál inkább. A probléma
az, hogy sokan ezt a két dolgot nem tudják különválasztani. Ezért sajnos
lassan a köztudatban már égő magyarnak lenni, pedig bőven van mire
büszkének lennünk, és kell is büszkének lennünk a magyarságunkra.
Ezzel együtt, vonzanak az idegen kultúrák, nyelvek,
szokások, ételek, a különböző országok büszkeségei, de legfőképpen az
adott nép életérzése. Mindig ezt keresem, ebben minden benne van. Lehet,
hogy most megkapom az alkesz jelzőt megint, de ha hiszitek, ha nem, egy
nép életérzését legkönnyebben akkor érzed át, mikor bemész a helyi
kocsmába az egyszerű emberek közé. Ott mindenki őszinte, és közvetlen.
Ígyhát ezt a momentumot sosem hagyom ki!...
Ja, a lecsó! Szóval belecsapok rögtön a közepébe.
Régóta nézegetem a lehetőségeket, és nemrég
megakadt a szemem a jegyárakon Csehországba. Prága elég klasszikus
uticél, mindenki Budapesthez hasonlítja, hát utánajárok én ennek! Meg
persze az sem utolsó szempont, hogy az egyik híressége a cseh sör, amit
ugye valószínű nem öntenék ki, ha elém raknának egy korsóval… Feldobtam
barátnőmnek az ötletet, majd ezután hetekig mondogattuk egymásnak
komolyabb utazási szándék nélkül, míg végül ő tett pontot az ügy végére,
azzal, hogy találjuk ki, melyik hétvége lenne a jó. Megvolt az időpont,
mostmár nincs visszaút, elmentünk hát jegyet is venni.
Repülőjegyet? Nemnem. Vonatjegyet! Persze repülővel
annyi lenne az egész út időben, mint a Soltvadkert- Pirtó távolság
autóval, de abban meg mi a jó? El sem érnénk az utazómagasságot, már
ereszkednénk is lefelé. Ezzel szemben egy velős 7 órás vonatozás sokkal
ígéretesebb. Persze nem MÁV-os viszonylatokban kell gondolkodni, egy
kényelmes kis Intercity keresztül Szlovákián, majd Csehország egy
részén. Így már egész jól hangzik.
Még órákat sem kell várni a becsekkolásra, és ha
véletlen a táskában marad fél liter ásványvíz, nem kell attól tartani,
hogy a kedves reptéri biztonságiőrök terrorelhárítás címszavakkal
csoportos testüregmotozást tartanak valami hátsó helységben.
Szóval Prága! Egy romantikus nagyváros, enyhe német
behatással, egyszerű emberekkel, sok házisörrel, egy kis Kelet-euróba a
Nyugat-európában. Ezt gondolom most. Meglátjuk mi sül ki belőle. Már
csak két nap, és az előre foglalt szállásunkon találjuk magunkat.
Az idegen nyelvekkel úgy hallottam a Csehek sem
élenjárók, remélem, azért megtaláljuk majd a közös nevezőt. Ami az én
angoltudásomat illeti, szerencsére sikerült összeszednem némi
nyelvtudást Finnországi tanulmányaim alatt. Annyit legalábbis biztos,
hogy ha véletlen a hangosbemondó bombariadóról és épület kiürítésről
beszélne, nem maradnánk a váróban halál nyugodtan, mint ahogy anno egy
Svédországi repülőtéren tettük Takács Gabi barátommal.
Ennyit így előre, ha minden jól megy, pár nap múlva jelentkezem egy kis Prágai beszámolóval!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése