Első benyomások második felvonás

Kint már bőven világos volt, mikor legszebb álmomból madárcsicsergésre ébredtem. Vagyis nem egészen! Inkább madárüvöltözésre, sikoltozásra, kiabálásra. Kinyitom a csipás kis szemeimet, és mit látok? Egy méretes sirály áll az ablakban, és határozott mozdulatokkal próbálja kibontani a lefóliázott csirkemelles rizst, amit reggelire szántam, és hűtő híján este az ablakpárkányra tettem. Mondom: sirály! Nem biztos, hogy azt neked meg kéne enned!... Lehet, hogy megértette, de valószínűbb, hogy Jani széles kalimpálására hagyott fel a könnyen szerzett lakomával, és elrepült. Itt kezdődött a barátságunk. Mármint a sirályokkal. Elég nagy élmény minden reggel sirály csipogásra kelni, vagy hogy is nevezzem. Aki eltöltött már akár csak egy hétvégét is tengerparton, az tudja, miről beszélek. Mocsok kis madarak az tuti!

Szerencsére Jani a szobatársam is jó fej. Nem gondoltam, hogy ilyen könnyen megtalálom majd a hangot mindenkivel. Azért ha nem magyarok lennének, ez nem menne ilyen könnyen. Sokan kérdezték, hogy merek egyedül nekivágni ennek az egésznek. Az igazság az, hogy egy barátom is jött volna, ketten terveztük, hogy diploma után kiruccanunk külföldre, de sajnos nem mindig jönnek össze a dolgok úgy, ahogy szeretnénk, így ő még halasztotta kicsit az utazást. Valójában sosem volt gondom az egyedül léttel, gondoltam megbirkózok ezzel is. Szerencsére elég jól kijövök magammal, mindent meg tudunk beszélni!

Kezdek belejönni a melóba is, Gordonnal, a főszakáccsal már lespanoltam, vadászik, van hét kutyája, és a lovát itt tartja a hotel mellett egy istállóban a házánál. Csak jó ember lehet. Tegnap is bepakoltuk a raktárba a friss szállítmányt, utána pedig vittünk néhány répát a lovának. Mindenképpen lóra kell ülnöm itt a szigeten is, olyan a táj, hogy önmagában is élmény, de lóhátról végképp az lehet.

Aznap, mikor megérkeztem, a buszon Glasgow felé már láttam a skót dombokat, tavakat, sziklákat, de valahogy idegennek éreztem őket. Nem tetszettek. A komp felé a vonaton változott kicsit a helyzet. Elértük a tengerpartot, és feltűntek a víz mentén a kisebbfajta hegyek, sziklás dombok, a tetejükön fehér hósapkával. Itt éreztem először, hogy jó helyen vagyok. A komp enyhén ködös, kicsit esős időben futott ki a Wemyss Bay-i kikötőből. A hideg szél ellenére ki kellett mennem a fedélzetre, nem éreztem úgy, hogy a hajó belsejében kellene ücsörögnöm, mint mindenki másnak. Lassan eltűnt a városka, csak a havas, félig ködbe vesző hegyek lábát nyaldosó hullámok maradtak. Ezek a hegyek nem voltak az enyémek, ebben biztos voltam. Nem tulajdonilag, nem a teleknyilvántartás alapján, hanem érzésekben. De úgy gondoltam, könnyen lehetnek. Talán nem is kell sok idő hozzá, és ez mindenképpen egy jó kezdet.

Kilátás a tengerre

Szép lassan felfedezzük a várost. A folyamatos rossz idő miatt sajnos messzebbre nem tudtam még menni, de annak is eljön az ideje. Van egy kilátó a város legmagasabb pontján. Egy bácsi lakik benne. Legalábbis, mikor arra jártam a bástyaszerű torony felső szintjén nyitotta épp köntösben a hűtőajtót. Függöny az nyilván luxus errefelé. A magaslatról azért így is jól be lehetett látni a várost a tengerrel. 

Öböl a magaslatról

Elhagyott templom

Park emlékpaddal

Kezdjük felfedezni a bárokat is, egyik nap lent voltunk az egyikben, ahol épp dárcbajnokság ment, mivel néhány kollégánk is játszott. Volt pozitív és negatív látványosság is, egy kopott kabátos szakállas bácsi beszélt hozzánk pár nehezen érthető mondatot, elővette a szájharmonikáját, és játszani kezdett. A kutyája, aki eddig a bárpultot támasztotta (Nem viccelek, ott állt a két hátsó lábán, és az első mancsait felrakta a pultra) elkezdett vonyítani a zenére, mintha énekelne. Furcsa egy páros volt az biztos… De még mindig nem annyira fura, mint a bárban található skót nők. Hallottam sokat arról, hogy nem szépek a britek, de hogy ennyire igaz legyen, azt nem gondoltam. Jó csajt itt a szigeten alig láttam, az is vagy magyar volt, vagy lengyel. Szóval elég kicsi rá az esély, hogy itt megnősüljek. Már csak azért sem lenne ajánlatos, mert ki tudja, lehet, hogy valami skótszoknyában kellene az oltárhoz állni, azt meg semmiképpen sem vállalhatom... 

Az öreg és a kocsmázó kutya

Egy kicsit még a skót angolról: A borzasztó akcentust már említettem, elég nehezen birkózok meg a dologgal. Ezen kívül viszont van egy-két ésszerű változtatásuk. Az iskolai angolt majdnem teljesen el kell felejteni. Ami tetszik, hogy ha kérdeznek valamit, nem a szórendet változtatják meg, ahogy az nyelvtanilag helyes, hanem csak a hangsúllyal kérdeznek, mint a magyarban. Ja, és a skót vicceket egyáltalán nem értik!

Nem csak Skóciában, de ha köszönnek, sokszor a „How are you?” (Hogy vagy?) mondattal teszik, amire igazából nem is várnak választ, ez is egy köszönés náluk. Szilárd, az egyik igazi, falusi magyar srác fogalmazta meg nagyon jól ezzel kapcsolatban: „Angolok itt könnyen dobálóznak a Hogy vagy? köszönéssel, mennek is tovább egyből. Kérdeznének meg egy Vámosi vénasszonyt délben! Az mondaná, hogy hogy van ne félj! A csirkéknek csak hatkor kell enni adni, addig hallgathatnák!”…

Ja, és majdnem elfelejtettem, vannak a szigeten fókák! Úgyhogy valamelyik nap fókales lesz. A következő bejegyzés arról fog szólni. Fókák nélkül vissza nem jövök!

A kastélya készen áll sir!

A Cadillac lehúzott ablakán enyhén sós, tengeri levegő áramlott az autó hátsó ülésére. A kemény skót szél egy új történet illatát hordozta magában. Mélyet szippantottam belőle, majd a sofőr fékezett, és megállt a robosztus kastélyhoz vezető lépcsősorok előtt a parton. Vártam már mi fog történni, nyílt az ajtó, fél szemmel láttam a lépcsőkön legördülő bíborszínű szőnyeget is, majd kiszálltam, és a komornyik elegáns skót akcentussal a következőket mondta: A kastélya előállt sir Thomas! Már vártuk önt! És széles mozdulattal visszacsúsztatta kis aranyláncon lógó zsebóráját mellénye zsebébe. Láthatóan a személyzet is izgatott volt érkezésem miatt, a felszolgálólányok lopva összemosolyogtak, a szakács tekintetéből pedig azt olvastam ki, hogy ma este a legjobb fogásaival készül vacsorára. Ezután a lakosztályomba kísértek, út közben pedig azon tűnődtem, vajon mennyire fogom élvezni itt tartózkodásomat, és mennyi ideig élek majd a skótok vendégszeretetével.

Vagyis mi?? Ja! Nyilván ez valami olyan sztori lesz, ami nem történt meg. Vagyis a lényeg igaz, de a körülményeket bevallom kicsit kiszíneztem, már ha nem tűnt volna fel valakinek!

Szóval a szél tényleg brutálisan fújt, mikor a kompról leszálltam a Bute szigeten. A hotelhez érve felsétáltam a lépcsőn, gondosan megfogalmaztam a szövegemet, amit a portásnak mondok majd, hogy én vagyok az új melós, elkezdem mondani a monológomat angolul, erre a portás rám néz: Szevasz! Én meg a Laci vagyok! Hirtelen lefagytam, aztán röhögni kezdtünk, viszont egyben örültem is neki, legalább egy magyar már akad rajtam kívül. Mint később kiderült a szállodai munkások több mint fele magyar, szóval nem lesz itt gond. A lányok pedig valóban összemosolyogtak mögöttem, mint később kiderült azért, mert az egyik itt dolgozó csajnak is aznapra várták a barátját, és azt hitték én vagyok az, már majdnem kísértek fel Niki szobájába, mikor közölték a portáról, hogy nyilván tévedés lesz, én nem az vagyok, akinek gondolnak. Azért eléggé meglepődtem volna, ha a teljes ellátás meg szállás mellé azonnal érkezéskor még egy barátnőt is mellékelnek, na, mondom, ez ám a skót vendégszeretet!

Azért mire a szigetre eljutottam rendesen megküzdöttem a közlekedés mindenféle fajtájával, volt minden, ami csak előfordulhat, egyedül szerintem a lóháton poroszkálás maradt ki. Autókáztam, repültem, buszoztam, vonatoztam, hajóztam, sétáltam mire idáig értem. Bevallom nekem ezek közül a vonat tetszett legjobban, első osztályú a téma, bár az ára is ennek megfelelő. A 9 órás busz utamról nem beszélnék, amivel átszeltem gyakorlatilag Nagy Britanniát Londontól Glasgowig, hát mondjuk úgy, hogy lebénult a seggem mire odaértem! Ráadásul éjszaka volt, és semmit nem láthattam az országból út közben. 

Londonhoz is volt szerencsém, sétálgattam kicsit a központban hétfő este. Azt kell, hogy mondjam, elég nehezen viseltem a rengeteg nemzetiségit, a fekete kéregetőket, az Indiaiak pedig úgy érzem nem hallottak még zsebkendőről. Minden bizonnyal szebb napokat is látott már ez a város. Az utcácskák viszont barátságosak voltak, a sok kis egyforma lakórésszel, a vörös téglaépületekkel, és a gyönyörű sövényekkel, parkocskákkal. Gondoltam beugrok Erzsike nénihez is a Buckhingam palotába, épp a közelben voltam, de nyilván az angolok királynőjének korán le kell feküdnie, ezért inkább hagytam a témát.

Glasgowból vonattal mentem a tengerpartig. Az állomás egy igazi, nagy pályaudvar, régies stílusú, elegáns berendezéssel, lámpákkal, kávézókkal. Nézegetem éppen melyik vágányról is indul a vonatom, erre meglátok egy csapat iskolást, ilyen címeres, talárszerű iskolai egyenruhákban. Gondoltam, na, basszus, itt vannak a Roxfortosok! De akár fehér baglyok is röpködhetnek felettem, én akkor sem szaladok neki semmilyen falnak, hogy megtaláljam a vágányomat!... Szerencsére nem is kellett. Az utolsó pillanatban, de kiírták a nagy kivetítőn melyik is lesz az enyém. Elfoglaltam vagy négy helyet a cuccaimmal, a telómról Bon Jovi énekelt a fülembe, és abban a pillanatban úgy éreztem, semmi nem állíthat meg.

A sziget viszont teljesen különbözik a Britt nagyvárosok stílusától. Rothesey egy igazi kisváros, tősgyökeres Skótokkal. Megyek az utcán, mosolyognak, köszönnek, a boltokban az eladók különösen kedvesek. Meglepő ez nekem, nem erre számítottam. Állítólag kis túlzással mindenki ismer mindenkit. Sajnos a szigetet csak komppal lehet elhagyni, szóval kicsit bonyolult az utazgatás, de a sziget jelleg miatt majdnem mindent el lehet intézni helyben, nem kell semmiért nagyobb városokba utazni. Ezen kívül nagyon hangulatos. Szimpatikus városka az tuti!

Tegnap belekóstolhattam a vendéglátós munka rejtelmeibe. Reggeli és vacsora idején kell dolgoznom, mivel a konyhán vagyok, főnökék jó fejek, bár a skót akcentusuk miatt mintha az angoltól teljesen eltérő nyelvet beszélnének. Ezen kívül egy litván és egy magyar sráccal vagyok beosztva. A munkáról annyit, hogy úgy kell pörögni, mint egy kematoxos légy, itt két választás van, vagy megszokja az ember a hajtást és belejön, vagy helló- szia Skócia. 

A munkatársakkal viszont nem lesz gond, már első este összegyűlt a magyar csapat egy része a közeli bárban, több új tag is van, nem csak én. Sörözgettünk, beszélgettünk, de az elsőt nem kell túlzásba vinni, átszámítva kb. 1000 forintos sörárakon, így a beszélgetésből volt több. Mindenki huszonéves, mindenki közvetlen, úgy éreztem magam, mintha már hetek óta ismernénk egymást.

Jó lesz ez gyerekek, jó lesz ez!

Fel a szoknyát!

Fel a szoknyát! Hangzik a méltán népszerű mondat. Viszont azt hiszem ez most nálam a szokásostól kicsit eltérő jelentéssel bír. Ugyanis felveszem a szoknyát! A skót szoknyát! Persze csak jelképesen. Ne is barkóbázzunk tovább, egy igencsak hosszúra nyúlt kényszerszünet után ismét a nyakamba veszem Európát. Azt hiszem, senkinek sem okozok meglepetést azzal, hogy nem a déli napégette országok egyikét választottam, hanem az iránytűn belőttem északot, az Egyesült Királyság következik, annak is a felső része, Skócia! 

Hol is kezdjem?! Talán tartozok egy vallomással, szégyellem is magam, hogy ez a blog majdnem egy évig nem frissült, de sajnos nem igen volt mit papírra vetni. Mentségemre legyen mondva, időközben behúztam egy diplomát, befejeztem a sulit (amit csaknem 6 éves korom óta várok). Így mostmár minden időmet az utazásnak szentelhetem! Na jó, ez persze kamu, nem születtem milliárdos családba, szóval először meg kell dolgozni azért a sok repülőjegyért. Viszont! Az a nagyszerű helyzet állt elő, hogy összekötöm a kellemest a hasznossal, és egyszerre fogok utazni, világot látni, és dolgozni is. 

Aki ebben segít nekem, az egy ügynökség, akik jó pénzért szereztek nekem állást egy hotelban, ahol, ha minden jól megy, potom pénzért egy hotelszobában lakhatok, az étkezést ők állják, nekem csak annyi a dolgom, hogy melózok kicsit az éttermi részben, és félreteszem a nagy milliókat! Legalábbis valahogy így képzelem el! Fő az optimizmus! 

Ügynöknéni első kérdése az volt, hogy bírom-e a hideget, mert a kastélyokat nehéz felfűteni! Tyűha, mondom de felvitte az Isten a dolgomat, egy kastélyban lakhatok. És a fényképek alapján tényleg! És és-sel csak azért is fogok mondatot kezdeni ezután is!... Szóval egy skót szigeten, ami az Isle of Bute névre hallgat, és összvissz egy kis városka, Rothesay található rajta. Egy afféle kis turistaparadicsom lehet, golfpályával, várrommal, romantikával, meg mindennel, ami kell a népnek.

Még mielőtt bárki bármit mondana, szeretném leszögezni, hogy nem azért megyek ki, hogy, idézem: „Itt hagyjam ezt a szar országot!” vagy „Elhúzzak innen végre”. Nem! A szerződésem egy évre szól, maximum két évet szeretnék eltölteni különböző országokban, utazgatva, nyelvet tanulva, pénzt keresve, és élményeket, életérzéseket gyűjtögetve, mielőtt elkezdem kicsike kis életemet Magyarországon. Mert ha az embert már család, munkahely és egyebek kötik, sokkal nehezebb az ilyesmi. Szóval innen üzenem az összes, szeretett hazánkat habzó szájjal ócsároló öregnek és fiatalnak, hogy a magyar rendszert lehet szidni, van miért. De hölgyeim és uraim! Ne keverjük a dolgokat össze! A magyar hazát, az országot hagyjuk békén, nem érdemelte ki ezt a sok szitkot, amit az utóbbi években kapott. Az én szerény véleményem pedig az, hogy aki ügyes, találékony, szorgalmas, az itthon is megtalálja a boldogulást. Akinek pedig fáj a munka, az külföldön sem viszi semmire.

Tehát indulok! Hétfőn repülök Londonba, ahonnan buszozok, hogy buszozva buszozhassak a buszállomásig, aztán Glasgowig, majd a kompig ahonnan a kompról már nem buszozok, mert a szigeten elsétálok a hotelig. Akárhogy is nézem egy teljes napos túra lesz ez az egész, de remélem, hogy nem tortúra. Mindenesetre meglepődnék, ha gond nélkül befutnék kedden délben. 

Azért nehéz lesz itt hagyni mindent. Családot, barátokat, a Jókai utcát. A magyar lányokat! Őket is, nagyon! Az angol kisasszonyokról nem sok jót hallottam. Van azért a tarsolyomban még egy-két sztereotípia, amit majd bebizonyítok, vagy megcáfolok. Mint például, hogy skótok-e a Skótok?  Ja, és persze ha már ott vagyok, mindenképpen a nyomába eredek Nessinek, avagy a Loch Ness-i szörny legendájának! Szabad hétvégéimet mindenképpen mászkálással szeretném tölteni, a közelben, vagy távolabb, olyan dolgokkal, mint esetleg egy, Wales-i túra, vagy épp egy Írországi Pub hangulata. Tehát, nagyjából ilyeneket várhattok tőlem a blog folytatásában. Amiről pedig tuti nem fogtok olvasni, az unalmas munkanapok, vagy a borzalmas angol közhelyek, mint a mozdulatlan londoni díszőrség, és társai, de azt is megígérhetem, hogy egy piros telefonfülkével sem fogok lefényképezkedni! 

Ha elfoglaltam a kastélyomat majd írok!