2013. március 30., szombat

Első benyomások második felvonás



Kint már bőven világos volt, mikor legszebb álmomból madárcsicsergésre ébredtem. Vagyis nem egészen! Inkább madárüvöltözésre, sikoltozásra, kiabálásra. Kinyitom a csipás kis szemeimet, és mit látok? Egy méretes sirály áll az ablakban, és határozott mozdulatokkal próbálja kibontani a lefóliázott csirkemelles rizst, amit reggelire szántam, és hűtő híján este az ablakpárkányra tettem. Mondom: sirály! Nem biztos, hogy azt neked meg kéne enned!... Lehet, hogy megértette, de valószínűbb, hogy Jani széles kalimpálására hagyott fel a könnyen szerzett lakomával, és elrepült. Itt kezdődött a barátságunk. Mármint a sirályokkal. Elég nagy élmény minden reggel sirály csipogásra kelni, vagy hogy is nevezzem. Aki eltöltött már akár csak egy hétvégét is tengerparton, az tudja, miről beszélek. Mocsok kis madarak az tuti!

Szerencsére Jani a szobatársam is jó fej. Nem gondoltam, hogy ilyen könnyen megtalálom majd a hangot mindenkivel. Azért ha nem magyarok lennének, ez nem menne ilyen könnyen. Sokan kérdezték, hogy merek egyedül nekivágni ennek az egésznek. Az igazság az, hogy egy barátom is jött volna, ketten terveztük, hogy diploma után kiruccanunk külföldre, de sajnos nem mindig jönnek össze a dolgok úgy, ahogy szeretnénk, így ő még halasztotta kicsit az utazást. Valójában sosem volt gondom az egyedül léttel, gondoltam megbirkózok ezzel is. Szerencsére elég jól kijövök magammal, mindent meg tudunk beszélni!

Kezdek belejönni a melóba is, Gordonnal, a főszakáccsal már lespanoltam, vadászik, van hét kutyája, és a lovát itt tartja a hotel mellett egy istállóban a házánál. Csak jó ember lehet. Tegnap is bepakoltuk a raktárba a friss szállítmányt, utána pedig vittünk néhány répát a lovának. Mindenképpen lóra kell ülnöm itt a szigeten is, olyan a táj, hogy önmagában is élmény, de lóhátról végképp az lehet.

Aznap, mikor megérkeztem, a buszon Glasgow felé már láttam a skót dombokat, tavakat, sziklákat, de valahogy idegennek éreztem őket. Nem tetszettek. A komp felé a vonaton változott kicsit a helyzet. Elértük a tengerpartot, és feltűntek a víz mentén a kisebbfajta hegyek, sziklás dombok, a tetejükön fehér hósapkával. Itt éreztem először, hogy jó helyen vagyok. A komp enyhén ködös, kicsit esős időben futott ki a Wemyss Bay-i kikötőből. A hideg szél ellenére ki kellett mennem a fedélzetre, nem éreztem úgy, hogy a hajó belsejében kellene ücsörögnöm, mint mindenki másnak. Lassan eltűnt a városka, csak a havas, félig ködbe vesző hegyek lábát nyaldosó hullámok maradtak. Ezek a hegyek nem voltak az enyémek, ebben biztos voltam. Nem tulajdonilag, nem a teleknyilvántartás alapján, hanem érzésekben. De úgy gondoltam, könnyen lehetnek. Talán nem is kell sok idő hozzá, és ez mindenképpen egy jó kezdet.


Kilátás a tengerre

Szép lassan felfedezzük a várost. A folyamatos rossz idő miatt sajnos messzebbre nem tudtam még menni, de annak is eljön az ideje. Van egy kilátó a város legmagasabb pontján. Egy bácsi lakik benne. Legalábbis, mikor arra jártam a bástyaszerű torony felső szintjén nyitotta épp köntösben a hűtőajtót. Függöny az nyilván luxus errefelé. A magaslatról azért így is jól be lehetett látni a várost a tengerrel. 

Öböl a magaslatról


Elhagyott templom

Park emlékpaddal

Kezdjük felfedezni a bárokat is, egyik nap lent voltunk az egyikben, ahol épp dárcbajnokság ment, mivel néhány kollégánk is játszott. Volt pozitív és negatív látványosság is, egy kopott kabátos szakállas bácsi beszélt hozzánk pár nehezen érthető mondatot, elővette a szájharmonikáját, és játszani kezdett. A kutyája, aki eddig a bárpultot támasztotta (Nem viccelek, ott állt a két hátsó lábán, és az első mancsait felrakta a pultra) elkezdett vonyítani a zenére, mintha énekelne. Furcsa egy páros volt az biztos… De még mindig nem annyira fura, mint a bárban található skót nők. Hallottam sokat arról, hogy nem szépek a britek, de hogy ennyire igaz legyen, azt nem gondoltam. Jó csajt itt a szigeten alig láttam, az is vagy magyar volt, vagy lengyel. Szóval elég kicsi rá az esély, hogy itt megnősüljek. Már csak azért sem lenne ajánlatos, mert ki tudja, lehet, hogy valami skótszoknyában kellene az oltárhoz állni, azt meg semmiképpen sem vállalhatom... 

Az öreg és a kocsmázó kutya


Egy kicsit még a skót angolról: A borzasztó akcentust már említettem, elég nehezen birkózok meg a dologgal. Ezen kívül viszont van egy-két ésszerű változtatásuk. Az iskolai angolt majdnem teljesen el kell felejteni. Ami tetszik, hogy ha kérdeznek valamit, nem a szórendet változtatják meg, ahogy az nyelvtanilag helyes, hanem csak a hangsúllyal kérdeznek, mint a magyarban. Ja, és a skót vicceket egyáltalán nem értik!
Nem csak Skóciában, de ha köszönnek, sokszor a „How are you?” (Hogy vagy?) mondattal teszik, amire igazából nem is várnak választ, ez is egy köszönés náluk. Szilárd, az egyik igazi, falusi magyar srác fogalmazta meg nagyon jól ezzel kapcsolatban: „Angolok itt könnyen dobálóznak a Hogy vagy? köszönéssel, mennek is tovább egyből. Kérdeznének meg egy Vámosi vénasszonyt délben! Az mondaná, hogy hogy van ne félj! A csirkéknek csak hatkor kell enni adni, addig hallgathatnák!”…

Ja, és majdnem elfelejtettem, vannak a szigeten fókák! Úgyhogy valamelyik nap fókales lesz. A következő bejegyzés arról fog szólni. Fókák nélkül vissza nem jövök!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése