2013. március 21., csütörtök

A kastélya készen áll sir!




A Cadillac lehúzott ablakán enyhén sós, tengeri levegő áramlott az autó hátsó ülésére. A kemény skót szél egy új történet illatát hordozta magában. Mélyet szippantottam belőle, majd a sofőr fékezett, és megállt a robosztus kastélyhoz vezető lépcsősorok előtt a parton. Vártam már mi fog történni, nyílt az ajtó, fél szemmel láttam a lépcsőkön legördülő bíborszínű szőnyeget is, majd kiszálltam, és a komornyik elegáns skót akcentussal a következőket mondta: A kastélya előállt sir Thomas! Már vártuk önt! És széles mozdulattal visszacsúsztatta kis aranyláncon lógó zsebóráját mellénye zsebébe. Láthatóan a személyzet is izgatott volt érkezésem miatt, a felszolgálólányok lopva összemosolyogtak, a szakács tekintetéből pedig azt olvastam ki, hogy ma este a legjobb fogásaival készül vacsorára. Ezután a lakosztályomba kísértek, út közben pedig azon tűnődtem, vajon mennyire fogom élvezni itt tartózkodásomat, és mennyi ideig élek majd a skótok vendégszeretetével.

Vagyis mi?? Ja! Nyilván ez valami olyan sztori lesz, ami nem történt meg. Vagyis a lényeg igaz, de a körülményeket bevallom kicsit kiszíneztem, már ha nem tűnt volna fel valakinek!

Szóval a szél tényleg brutálisan fújt, mikor a kompról leszálltam a Bute szigeten. A hotelhez érve felsétáltam a lépcsőn, gondosan megfogalmaztam a szövegemet, amit a portásnak mondok majd, hogy én vagyok az új melós, elkezdem mondani a monológomat angolul, erre a portás rám néz: Szevasz! Én meg a Laci vagyok! Hirtelen lefagytam, aztán röhögni kezdtünk, viszont egyben örültem is neki, legalább egy magyar már akad rajtam kívül. Mint később kiderült a szállodai munkások több mint fele magyar, szóval nem lesz itt gond. A lányok pedig valóban összemosolyogtak mögöttem, mint később kiderült azért, mert az egyik itt dolgozó csajnak is aznapra várták a barátját, és azt hitték én vagyok az, már majdnem kísértek fel Niki szobájába, mikor közölték a portáról, hogy nyilván tévedés lesz, én nem az vagyok, akinek gondolnak. Azért eléggé meglepődtem volna, ha a teljes ellátás meg szállás mellé azonnal érkezéskor még egy barátnőt is mellékelnek, na, mondom, ez ám a skót vendégszeretet!

Azért mire a szigetre eljutottam rendesen megküzdöttem a közlekedés mindenféle fajtájával, volt minden, ami csak előfordulhat, egyedül szerintem a lóháton poroszkálás maradt ki. Autókáztam, repültem, buszoztam, vonatoztam, hajóztam, sétáltam mire idáig értem. Bevallom nekem ezek közül a vonat tetszett legjobban, első osztályú a téma, bár az ára is ennek megfelelő. A 9 órás busz utamról nem beszélnék, amivel átszeltem gyakorlatilag Nagy Britanniát Londontól Glasgowig, hát mondjuk úgy, hogy lebénult a seggem mire odaértem! Ráadásul éjszaka volt, és semmit nem láthattam az országból út közben. 

Londonhoz is volt szerencsém, sétálgattam kicsit a központban hétfő este. Azt kell, hogy mondjam, elég nehezen viseltem a rengeteg nemzetiségit, a fekete kéregetőket, az Indiaiak pedig úgy érzem nem hallottak még zsebkendőről. Minden bizonnyal szebb napokat is látott már ez a város. Az utcácskák viszont barátságosak voltak, a sok kis egyforma lakórésszel, a vörös téglaépületekkel, és a gyönyörű sövényekkel, parkocskákkal. Gondoltam beugrok Erzsike nénihez is a Buckhingam palotába, épp a közelben voltam, de nyilván az angolok királynőjének korán le kell feküdnie, ezért inkább hagytam a témát.

Glasgowból vonattal mentem a tengerpartig. Az állomás egy igazi, nagy pályaudvar, régies stílusú, elegáns berendezéssel, lámpákkal, kávézókkal. Nézegetem éppen melyik vágányról is indul a vonatom, erre meglátok egy csapat iskolást, ilyen címeres, talárszerű iskolai egyenruhákban. Gondoltam, na, basszus, itt vannak a Roxfortosok! De akár fehér baglyok is röpködhetnek felettem, én akkor sem szaladok neki semmilyen falnak, hogy megtaláljam a vágányomat!... Szerencsére nem is kellett. Az utolsó pillanatban, de kiírták a nagy kivetítőn melyik is lesz az enyém. Elfoglaltam vagy négy helyet a cuccaimmal, a telómról Bon Jovi énekelt a fülembe, és abban a pillanatban úgy éreztem, semmi nem állíthat meg.

A sziget viszont teljesen különbözik a Britt nagyvárosok stílusától. Rothesey egy igazi kisváros, tősgyökeres Skótokkal. Megyek az utcán, mosolyognak, köszönnek, a boltokban az eladók különösen kedvesek. Meglepő ez nekem, nem erre számítottam. Állítólag kis túlzással mindenki ismer mindenkit. Sajnos a szigetet csak komppal lehet elhagyni, szóval kicsit bonyolult az utazgatás, de a sziget jelleg miatt majdnem mindent el lehet intézni helyben, nem kell semmiért nagyobb városokba utazni. Ezen kívül nagyon hangulatos. Szimpatikus városka az tuti!

Tegnap belekóstolhattam a vendéglátós munka rejtelmeibe. Reggeli és vacsora idején kell dolgoznom, mivel a konyhán vagyok, főnökék jó fejek, bár a skót akcentusuk miatt mintha az angoltól teljesen eltérő nyelvet beszélnének. Ezen kívül egy litván és egy magyar sráccal vagyok beosztva. A munkáról annyit, hogy úgy kell pörögni, mint egy kematoxos légy, itt két választás van, vagy megszokja az ember a hajtást és belejön, vagy helló- szia Skócia. 

A munkatársakkal viszont nem lesz gond, már első este összegyűlt a magyar csapat egy része a közeli bárban, több új tag is van, nem csak én. Sörözgettünk, beszélgettünk, de az elsőt nem kell túlzásba vinni, átszámítva kb. 1000 forintos sörárakon, így a beszélgetésből volt több. Mindenki huszonéves, mindenki közvetlen, úgy éreztem magam, mintha már hetek óta ismernénk egymást.
Jó lesz ez gyerekek, jó lesz ez!

2 megjegyzés: